Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-12
15 A kérdésen érdemes lenne eltöprengeni, mert bőven akad - a sok rosszal ellentétben - jó példa is. Számos nyugati vagy kisebbségi magyar tudós, értelmiségi is, Európaszerte öregbítette a magyarság hírnevét, becsületét. Ennek köszönve jó értelemben módosult a XX. században kialakított magyarságkép (is!), (közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi is teremtettünk a szomszédos országok nemzeteiről hamis sztereotípiákat), ez pedig javított a kisebbség helyzetén is, mert az információs forradalom utáni idősz akban a szellemi státus és kisugárzás egyre fontosabb. Manifesztálódik ez abban is, hogy neokoloniális diskurzus többé nem az erőszak útján érvényesül, hanem finoman, puhán. A szembeszegülés szintén a kultúra területén zajlik. A kisebbségek asszimilációját egyre kevésbé a kényszer diktálja, inkább a nagy többségi rendszerek hálózata. Az Európai Unió eddigi gyakorlata is arról szól, hogy a nemzeti sokszínűség a kulturális szférában valósul meg. Azonban a magyar kisebbségek háza táján várat magára az inform ációs forradalom tanulságainak és az európai tapasztalatoknak a számbavétele. Sok olyan kisebbségi jogot, amelyért a kisebbségi politika úgymond kemény csatákat vív, az információs forradalom, az internet már bebiztosított, csak élni kell tudni vele. Vagy egy másik példa: a rendszerváltás ténye megnyitotta a kapukat, ám a kisebbségi ember a kapu előtt áll, min Kafka hőse, aki deres fejjel várja, hogy mikor engedi be a kapuőr; mire az őr, aki időközben szintén megőszült, csak azt válaszolhatja, hogy ezek a k apuk az ő részére készültek, csak be kellett volna lépnie rajta. A mai világban az állam egyre kevésbé képes ellenőrizni a társadalmat. Emiatt az állam időnként hisztérikussá válik, de végül is mindig kompromisszumra kényszerül. A politika többé nem mind enható. A magyar kormány külpolitikájának tizenhat évi gyakorlata bizonyítja: naivitás hinni, hogy egyedül a politikai nyomásgyakorlással javítható a kisebbségek helyzete. Váltogatták egymást kormányok, amelyek a határon kívüli magyarok ügyében belpolitika ilag élesen konfrontálódtak, külpolitikailag azonban egyik sem lépett ki az adott keretekből. Egyik sem tudta betölteni az előtte álló űrt, csak állt a kapu előtt, mint Kafka hőse. A kisebbségi pártok a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia szereplő iként szintén csak az adott keretekben mozoghatnak. Az elmúlt több mint tizenhat év azt tanúsítja, hogy a "nagy nemzeti víziókból" szinte semmit sem valósítottak meg, sikeresebbnek mutatkoztak az apró, gyakorlatias lépésekben, a kisebbségi jogok fokozatos bővítésében, a nyelvi egyenjogúság kiterjesztésében, a törvények jobbításában. Nem is várható több tőlük, hiszen áltatnánk magunkat azzal a vélekedéssel, hogy bármelyik keletközépeurópai vagy balkáni kormány, ha nagyon akarná, valamiféle titokzatos alku vagy sugallat folytán egy tollvonással rendezné a kisebbségi közösségek helyzetét. Ezt legfeljebb egy diktatórikus rendszerben valósíthatná meg, ami viszont abszurd paradigmának számítana. A kisebbségellenességnek Európa e részén mély történelmi gyökerei vannak, akárcsak az antiszemitizmusnak, ennek felülmúlásában a kormányok, a pártok, a politikusok csak egy tényezőt képviselnek. A magyarmagyar párbeszéd azonban csak erre az egy síkra terelődik. Politikusok nyilatkoznak pró és kontra, ami unalmas is és meddő is. Ugyanakkor éppen a kisebbségi politikusok ragaszkodtak legszívósabban ahhoz, hogy a MÁÉRTben általános nemzetstratégiákat dolgozzanak ki. Téves csatatéren lobogtatták kardjukat. A nemzeti identitás jottányit sem vesztett súlyából, csupán kicsú szott a politika kezéből, s átkerült a nagy kulturális, szubkulturális, információs hálózatok tartományába; azonban ott sem a szűk elitek irányítják, legfeljebb drámai helyzetekben jó vagy rossz irányba befolyásolják. A kisebbség vagy vállalja, hogy kilép a szűk politikai szférából, és önelvűen belép a nagyobb hálózatokba, vagy pedig önmegsemmisítő kivonulásra kényszerül. Ebből a perspektívából a kisebbségi közösségek megmaradása is másként vetődik fel. A veszélyt többé nem a nyers külső erőszak képviseli , hanem a belső bizonytalanság, a kulturális értékrend hiánya. Nem a félelem nyújt oltalmat, hanem a kisebbség saját autonóm értékrendje. Nem a kisebbségi skanzen biztosítja a túlélést, mert ezeket a skanzeneket a modern világ előbb vagy utóbb felszámolja, hanem az, hogy mennyire képes hatékony szellemi és kulturális tényezőként jelen lenni annak az országnak a sokszor zűrzavaros és ellentmondásos hálózatában, amelytől a léte függ. Képese szellemi tőkére szert tenni, amellyel a többségi nemzetben tekintély t vív ki magának. Ebben a kontextusban merül fel a Neue Zürcher Zeitung példája. Igaz, hogy Szerbia nem Svájc, de a példából okulni lehet. Az eddigi anyaországtámogatások ugyanis főleg arra irányultak, hogy egy zárt közösség túlélését biztosítsák, s nem ügyeltek arra, hogy a kisebbségek a régióban versenyképes médiát, intézményeket, hálózatokat,
