Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-05
9 Túli Magyarok Hivatala állatorvosi lóként testesítette meg mindazt, ami elfogadhatatlan egy állami szervezet működésében. A HTMHnak már az elnevezése is problémás, mert olyan szemléleti dichotómiát rögzít, amely mindannyiunk identitástudatába épülve indokolatlanul tesz különbséget az anyaországi és a szomszédos államokban élő magyarok közö tt. A „határon túli" jelző ugyanis semmivel sem kedvesebb vagy megértőbb, mint a német egység megvalósulása után divatba jött „ossie" elnevezés az egykori NDK lakóira. Az első és a másodosztály megkülönböztetése ez, akárhogy is nézzük. Mivel az Európai Uni ón belül kifejezetten tilos bármiféle diszkrimináció a tagállamok polgárai között, meglehetősen furcsa lenne, ha ez éppen saját nemzettársaink esetében maradna fenn. Az elnevezés persze – nomen est omen – arról is árulkodik, hogyan gondolkodott a mindenk ori kormány a nemzetpolitikáról. Rögtön szögezzük le: nem a retorikáról van szó, mert abban tényleg alapvető eltérés van a jobb- és a baloldal között. Abban viszont érdekes módon aligalig fedezni föl különbséget, hogy a szomszédos államokban működő magyar szervezeteket a legutóbbi időkig az anyaországi belpolitika alárendelt szereplőiként kezelték: a jobboldal azt remélte, hogy ezek támogatásával szavazatokat tud szerezni, a baloldal pedig attól félt, hogy tényleg. A magyar kormányok célja ebből következőe n az volt, hogy engedelmességre kényszerítsék az érdekképviseleteket: volt, aki megelégedett azzal, hogy a pénzzel zsarolt, de volt olyan is, aki egyenesen egy rivális szervezet létrehozásával és befuttatásával fenyegetett, ha ellenállnak az ő akaratának. A belpolitikai jelenlét erősödésével párhuzamosan viszont egyre halványodott ezeknek a szervezeteknek az eredeti, érdekképviseleti dimenziója. Mivel a Budapestnek való megfelelés vágya bennük is komolyan munkált, ezért szinte önként mondtak le a vele sze mbeni alkupozíciójukról, amit az utódállamokban megszerzett kormányzati befolyás jelentett számukra. Két szék között sikerült a pad alá esniük: az anyaországi támogatás nem lett több (sőt...), de még az általuk képviselt közösségekről is sikerült olyan kép et kialakítaniuk a közvéleményben, amit a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredménye demonstrált a leglátványosabban. A Határon Túli Magyarok Hivatala ennek a politikának volt a legfontosabb végrehajtó szervezete több mint másfél évtizeden át . Működését soha sem a nyitottság és az átláthatóság, hanem a rejtőzködés és az információk visszatartása jellemezte. A HTMH a magyar államigazgatás egyik legtitokzatosabb szervezete volt, amely rossz nyelvek szerint nemcsak a közérdekű adatok, hanem komol y pénzösszegek eltűntetésére is alkalmas volt. A koronát minderre a Mucuskaügy tette föl, amikor a román hírszerzés beépülésének gyanúja merült föl, a hivatal elnökének bukását okozva. A június 30án hivatalosan is megszűnt intézmény a szomszédos országok ban működő magyar szervezetek póráza, egyben vezetőik „mutyizó" helye volt, amely ráadásul szinte semmiben sem felelt meg a modern nemzetpolitika, illetve államműködés kritériumainak. Valószínűleg erre a sorsra jut a Magyar Állandó Értekezlet is, amelyne k életképtelensége már jó ideje nyilvánvaló, az alapító gondolat nagyszerűsége ellenére. Mert egyszerre van igaza a kormánynak abban, hogy kompromisszumképtelen Máértre nincs szükség, és a Fidesznek, amely azt mondja, a kettős állampolgárság körül kialakul t véleménykülönbség nem lehet indoka a fórum antidemokratikus bojkottjának. Újra kell tehát gondolni a magyar – magyar párbeszéd, az egyeztetés és az együttműködés formáit, valamennyi alapvető és részletkérdését. A Magyarországon talán tényleg elkezdődő álla mreform erre kiváló alkalmat kínál, amivel szerencsésen került párhuzamba az Európai Unió következő, Romániát is érintő bővítési hulláma, egy újraegységesülő gazdasági és politikai térbe olvasztva az erdélyi magyarokat az anyaországiakkal. A kettős állam polgársággal kapcsolatos viták megmutatták: a szomszédos államokban élő magyarok és az anyaország viszonya még mindig a rászoruló és az adományozó szerepén alapul, ezt pedig mindkét fél tökéletes beleéléssel alakítja a politika színpadán. Ennek az ideje az onban lejárt, mint ahogyan a kettős állampolgárság ügye is jelentőségét veszíti belátható időn belül. A magyar – magyar kapcsolatokat meg kell szabadítani a status quo megőrzését legfőbb célként meghatározó, a szó rossz értelmében konzervatív szemlélettől. Szakítani kell azzal a gondolkodásmóddal, amely a szomszédos országokba jutó támogatásokat egyfajta jutalomként vagy kárpótlásként fogja föl a Kárpátmedence szélein hősies önfeláldozással kitartó magyarok számára. Annak is véget kell vetni, hogy a pénz e losztása személyes
