Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-29
16 Forrsá: Ág oston András, VMDP Hírlevél A Slotaügy nem más mint diplomáciai szakítópróba. Az új szlovák kormány, melyből Orbán Viktor találó megállapítása szerint a magyarok ki, a szlovák nacionalisták be, most ki akarja tapogatni a magyar diplomáciának a szakítószi lárdságát, pontosabban az állami érdekek elleni megnyilvánulások iránti toleranciának az EUtag Magyarországon ma érvényes határait. Erre próbálkozásra megfelelő választ kellene adni, mert félő, hogy megfelelő ellenállás híján az utódországok diplomáciái a felsőbbségi magatartásnak azt a típusát, amelyet sokszor olyan bántó módon alkalmaztak a magyar diplomáciával szemben, még inkább bebetonozzák. Melyek az elemei a szomszédok 1945től errefelé az utolsó csatlós szerepébe kényszerített Magyarország elleni k ialakított diplomáciai stratégiának? Legfontosabb a „belügyekbe való benemavatkozás” gyakorlata. A magyar állam hatalmi szervei számára a határon túli magyarok elsősorban valamely szomszédos államnak az állampolgárai voltak, s csak másodsorban magyarok. Ő k az anyaország állami diplomácia útján történő közvetlen beavatkozásra autonómiaügyekben nem számíthatnak. Udvarias, ritkán kevésbé udvarias érdeklődésre is legfeljebb akkor, ha már nagyon verik őket. Másodszor, a szomszédok részéről a benemavatkozás poli tikája, következetes alkalmazásának ellenére a legtöbb magyar érdekérvényesítést célzó (nem diplomáciai) megnyilvánulás automatikusan megkapja az állami nacionalizmus bélyegét. A diplomáciában meghonosodott a nézet, hogy Magyarország legszerényebb érdeklőd ése a határon túli magyarok ügyei iránt nacionalizmus, s ebből kifolyólag szomszédos országok reagálása eleve indokolt, a nemzetközileg elfogadott demokratikus elvek oldaláról nézve elfogadható. Az elmúlt másfél évtizedben a kétoldalú viszonyrendszer múlt századra jellemző modellje csak annyiban módosult, hogy a kisebbségi közösségekben megjelenhettek az autonómiára vonatkozó követelések, de ezek a bilaterális államközi kapcsolatok terén azon nyomban szalonképtelen, sőt tabutémává váltak. A helyi többségi hatalom által felállított bizalmi minimumnak megfelelően, a kisebbségi elit kormányzati felelősségre pályázó szárnya vagy mellőzi az autonómiaköveteléseket, vagy – a kormányzati hatalomban való részvétel idejére mindenképpen – felfüggeszti azokat. Az auton ómiakövetelések fenntartása a hazai és a nemzetközi színtéren a nemzeti, vagy ahogy az utódállamokban nevezik, a „radikális” szárnyra maradt. Újabban van egy harmadik eleme is a szomszédos országok részéről gyakorolt lekezelő diplomáciai viszonyulásnak. E z a kétoldalú szerződések alkalmazását kísérő vegyesbizottságok működése. Nem mintha kölcsönös jóindulat elsősorban Magyarország számára költséges megnyilvánulásairól nem kaptunk volna hírt, de a nemzet szempontjából lényegi dolgokról, mint amilyen a tényl eges nemzeti alapú politikai autonómia nem esik szó. (A szurrogátumok kölcsönös dicsérete nem autonómiáról szóló eszmecsere.) Megállapítható, hogy a fent említett okok, de elsősorban az autonómia témájának a bilaterális tárgyalásokon való mellőzése, a magy ar diplomáciát – különösen az elmúlt másfél évtizedben – az eleve védekező, a nacionalizmus árnyával küszködő fél szerepébe kényszeríti. Félreértés ne essék: a magyar diplomácia esetenként hangoztatta, hogy támogatja a EUkonform autonómiatörekvéseket. De ilyesmiről a kétoldalú tárgyalásokon nem esett szó. Magyarország, az eukonform nemzeti alapú politikai autonómia gondolatát eddig nem igyekezett elfogadtatni. Tiszta vizet önteni a pohárba Magyarország autonómiaügyben enged szomszédainak, s azok, ahelyet t, hogy ezért hálásak lennének – rossz lelkiismerettel, valamiféle rejtett irredentizmust látnak és látatnak a „pillanatnyi” engedékenység mögött – inkább a gázpedálra lépnek. A közepes intenzitású feszültség a régióban állandósul, nő a bizalmatlanság. Az EUcsatlakozások után is. Minderről senki sem beszél nyilvánosan, hiszen az „EU minden bajra gyógyír”, de a helyzet továbbra is „fokozódik”. A 21. századra nyitó, új, demokratikus, az itt élő nemzetek tényleges egyelőségére alapuló bilaterális viszonyrends zernek a körvonalai legfeljebb tendenciaként vannak jelen. Egyelőre dominál az egymás ellenében folytatott sajnos egyenlőtlen küzdelem. (Bizonyság erre a szlovák külügyminiszter Göncz Kinga megkeresésére adott, alapjában véve cinikus válasza.) Ebben a küz delemben Magyarország Trianon ódiumával a vállán hátrányos helyzetben, folyton azt kénytelen bizonygatni, hogy nem megszállottja a nacionalizmusnak, ellenfelei pedig néha kórusban, azt igyekeznek bemutatni a „semleges” nagyhatalmaknak, hogy ők a demokrácia bajnokai akik elutasítják „az agresszív nacionalizmust, és minden szélsőséges megnyilvánulást”. Ebben a politikai pózban közvetve indokolni igyekeznek még a Ján Slotaszerű alpári magyarellenes kijelentéseket is. Kialakult az a politikai konstelláció, mel yben az egymás iránti tolerancia határa alapjában véve Magyarországon belül húzódik és ott merevedik meg.
