Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-19
5 Mint minden esztendőben, a tábor legfont osabb mozzanata szombat délelőtt lesz, amikor Orbán Viktor tart előadást, az idén Egy másik Magyarország címmel. Az idén sem hiányzik a tábor programjából a színház, a film és az irodalom. Ez utóbbi fénypontja minden bizonnyal a két költőóriás, Faludy György és Kányádi Sándor találkozása lesz. A közönség több koncertet is élvezhet, esténként mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő muzsikát. Fellép a moldovai Zdob Si Zdub, a csíkszeredai Tündérground, Demjén Ferenc, a Karthágó és a Heaven Street Seve n. vissza Progresszív, nyitott − Az életképes nemzetpolitika esélyei Parászka Boróka Nagyobb viharokkal, és kevesebb megértéssel folyik a magyarországi, úgynevezett „HTM” politika átalakítása. Átalakítást mondok, pedig tula jdonképpen a megszűntetéséről, illetve a teljes magyar kultúr- és nemzetpolitika szemléletváltásáról van szó. Mindaz, amit a magyar politikai köztudat határon túli feladatként tartott számon, az valamiféle segélyező, megőrző jellegű beavatkozás volt a Magy arország területén kívül élő magyar közösségek életébe. Sokat fordult a világ, gyakorlatilag segélyezésre nincs már szükség (Kárpátalja és Vajdaság kivételével). A megőrző politikákról pedig kiderült, hogy többet ártanak, mint használnak. A kultúra változó , fejlődő valami. Hagyni kell élni, a konzerválás csak torzítja, elsorvasztja. A magyarországi „identitásőrző” kísérletek egyik negatív eredménye az lett, hogy torzult a közösségek énképe, elcsökevényesedett az igény arra, hogy fejlődjenek. Kritikátlanul ragaszkodtak az identitásukhoz, amelynek mibenlétéről nem sokat tudtak, és nem sokat gondolkodtak. A legnagyobb torzulás az, hogy a kisebbségi közösségeket reális közösségekként fogadta el a politikai közvélemény, és fogadták el azok is, akik ezekhez a köz össégekhez tartozónak vallják magukat. Teljes értékű, életképes kisebbségi magyar közösség nincs. Vannak többnyelvű közösségek, amelyeknek egyegy része, szelete másmás nyelvet beszél, más kultúrához tartozik. De ezek a közösségek csak a többféle nyelv és kultúra összekapcsolódása révén tudnak működni, és tudják működtetni városaikat, falvaikat. Ha elfogadjuk ezt a délibábot, a kisebbségi magyar délibábját, és arra építünk egy teljes politikai koncepciót, akkor ennek a következménye nem lehet más, mint mes terséges közösségek mesterséges fenntartása, művi (önkéntes) szegregáció, és kódolt politikai, etnikai, kulturális konfliktusok létrehozása. Szabaduljunk meg tehát a kisebbség fogalmától, és így szabaduljunk meg a „tömbmagyar” és a „szórványmagyar” ki fejezésektől is. Legalábbis felejtsük el, hogy ezek a közösségek leválaszthatók arról a környezetről, amelyben élnek. Minél több kapcsolatuk van a tágabb és teljesebb értelemben vett közösségükkel, annál életképesek. Konkrétan: nem lehet egy „szórványmagy ar” kisközösséget ellátni saját „szórványmagyar” intézményrendszerrel. Iskolával, orvossal, külön bejáratú rendőrrel. De ha az oktatási rendszer jól működik, akkor tanulhat magyarul, ért az orvos magyarul, a rendőrnek értenie kell magyarul. És ha jót akar , akkor a szórványmagyar is remekül beszél románul. Odavissza működnek a dolgok, a teljes társadalmi rendszerek és nem a panoptikumok, eleve deficitre építő töredékrendszerek tartják fenn a közösségeket. És, ha elfogadtuk, hogy nincsenek kismagyar nemz etpolitikák, és részmagyar kultúrpolitikák, akkor gondoljuk végig mi helyettesíti a szegregációra, elkülönülésre és a kikerülhetetlen veszteségeket pótló támogatási rendszerre építő magyar „htm”, illetve nemzetpolitikát. Milyen egy átfogó nemzetpolitika? Mivel Magyarország legnagyobb problémája a térségben a kapcsolatépítés, ezért mindenképpen egy kifelé építkező, reprezentatív nemzetpolitika látszik természetesnek. Ha igaz az, hogy Magyarország kéri a részét és feladatát a Balkánpolitikából, akkor jó l enne, ha Magyarország látszana a Balkánon. És ez csak úgy érhető el, ha nem csak reprezentatív (azaz jól követhető, jelen lévő, „kihelyezett” a magyar jelenlét), de progresszív is. Olyan kulturális terekbe kell behatolnia, ahol a kapcsolatépítés egyáltalán nem természetes. Ahol a kapcsolatépítésnek nincsenek meg az eszközei. Olyasmit vihet be a Balkánba, vagy KeletEurópába (mintegy KözépEurópai injekcióként is), amely teljesen új, amely nem csak Magyarország nemzetközi (és belső, magyar) énképét változtat hatja át, hanem teljesen átrendezheti a térség viszonyait. Ezt nem lehet másképpen elérni, ha a Trianon óta tartó sérelmi politikát átveszi az aktív kezdeményezés, új intézményes formában, új jelrendszerekben, új kapcsolati hálókkal. A magyar nemzetpolitik a nem Kolozsvárig tart. A magyar kulturális, politikai, társadalmi jelenlétnek Iasiban, Bukarestben, Belgrádban van tétje. Ez a nemzetpolitikai váltás nem leértékeli hanem teljesen átértékeli a határon túli részközösségek szerepét. Ha kellőképpen felkészü ltek (még nem azok!) ezekre az új feladatokra, akkor az egyetlen, kikerülhetetlen eszközévé lehetnek ennek a megújulásnak. És ehhez pedig az eddigi „htmpolitika” minden reflexét el kell felejteni. Csíkszereda, és a Székelyföld jelentősége például annyiban nő, vagy csökken, amennyiben tágabbra nyitja az ajtót Moldva felé.
