Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-17
13 mel lett kötelezte el magát. Több esetben is bebizonyosodott azonban: a csoportosulás tagjai a térségben inkább versenytársként, mint valódi együttműködő partnerként tekintenek egymásra mind gazdasági, mind politikai szinten. Ennek legjellemzőbb példáját 2005ben, a 20072013as uniós költségvetéssel kapcsolatos vita során láthattuk. Ekkor ugyanis a visegrádi kormányfők a közös kohéziós politika fontosságáról szóló elvi deklarációkat követően gyakorlatilag egyéni alkukkal igyekeztek – egymás ellenében is – a le hető legjobb feltételeket kiharcolni országuk számára. A Hornkormány alatt a Visegrádi Együttműködés (főleg a szlovák „meciarizmus” és a cseh kormányfő Václav Klaus euroszkepszise miatt) gyakorlatilag szünetelt. Fontos belpolitikai kérdéssé vált viszont ehelyett az alapszerződések ügye, melyek megkötésére az uniós csatlakozás érdekében volt szükség, ugyanakkor azokat a jobboldal kezdettől fogva nemzetárulásnak tekintette. Az Orbánkormány beiktatása után, a szlovák és cseh politikai fordulattal fellend ült a Visegrádi Együttműködés jelentősége, azonban a ciklus második felében (a státusztörvény kapcsán) megromlott magyarszlovák viszonynak, majd Orbán Viktor benesi dekrétumokkal kapcsolatos mondatai miatt némileg elhidegült a felek közötti viszony. 2002 elején ugyanis a benesi dekrétumokkal kapcsolatos orbáni nyilatkozatot követően, a szlovák, a cseh és a lengyel fél is lemondta a tervezett visegrádi kormányfői csúcstalálkozót. Jellemző, hogy az elmaradt találkozó jóval nagyobb visszhangot kapott, mint bá rmelyik megtartott visegrádi egyeztetés. A szocialisták egyértelműen kampánycélokra használták fel az ügyet, hiszen az MSZP a 2002es kormányváltás előtt nem bizonyult ennyire elkötelezettnek a Visegrádi Együttműködés iránt. A párt politikusai felől többsz ör is megfogalmazódott olyan vélemény, hogy a regionális és a csoportos bővítés csak csökkenti hazánk esélyeit a mielőbbi uniós csatlakozásra, ezért inkább önálló fellépésre lenne szükség. A Hornkormány idején a magyar diplomácia például következetesen ké pviselte azon álláspontját, hogy az egyes országokat felkészültségüknek megfelelően vegyék fel az Unióba. Kovács László ezzel kapcsolatos akkori álláspontja szerint „szó sincs arról, hogy Magyarország fékezni akarná saját csatlakozását annak érdekében, hog y másokat bevárjon. Mások helyett nem tudjuk a felvételi követelményeket teljesíteni.” Visegrád- no future? A nagy reményekkel indult szervezet mára meglehetősen súlytalanná vált, a visegrádi együttműködés a gazdasági kapcsolatokon túl ma már vezetőinek szimbolikus találkozóiban és a közös fellépés fontosságáról való nyilatkozatokban merül ki. A kezdeményezés komolyságát csökkenti az is, hogy ezzel párhuzamosan a térségben más együttműködési formák is működnek, mint például a Regionális Partnerség, mely a visegrádi országokon túl Ausztriát és Szlovéniát is felöleli. Az együttműködésre nézve az egyik legkomolyabb kihívás az uniós csatlakozás volt – általános vélemény volt akkoriban, hogy a regionális kapcsolatrendszer fenntartása okafogyottá vált. Részben ezen megfontolásra reagálva a négy ország vezetői 2004. májusában dokumentumot fogadtak el, mely a közös európai fellépés és a középeurópai identitás kiterjesztését tűzte ki célul – valódi prioritásokat azonban ez a deklaráció sem fogalmazott meg. Az e nergiaválság fenyegetésével ugyanakkor sokak szerint új dimenziót kaphat az együttműködés a közös energiapolitika révén. Az együttműködés iránt ezzel együtt továbbra is szinte csak a lengyel fél mutatkozik igazán elkötelezettnek. Lech Kaczynski lengyel áll amfő például első diplomáciai körútján leszögezte: a visegrádi együttműködés „fontos és hasznos”, annak jelentőségét a jövőben növelni kell. A szomszédsági politika belpolitikai kérdésként való megjelenése végül az OrbánNastase megállapodás idején érte el a csúcspontját. A Fidesz ezzel kívánta itthon eladni azt a Státusztörvényt, melynek jóval nagyobb volt a belpolitikai jelentősége, mint a külpolitikai. Az MSZP és az SZDSZ pedig a megállapodás után (Debreczeni József riportkönyve szerint a jelenlegi mi niszterelnök tanácsára) a kormány 23 millió román vendégmunkással riogatta a magyar választókat, és ezzel tette meg az első lépést a 2002es parlamenti választások megnyerése felé. Medgyessy Péter részben belpolitikai imázsépítésére felhasznált külpolitik ai „offenzívája” keretében igyekezett helyreállítani a megromlott viszonyt a visegrádi kormányfőkkel – egyúttal kijelentette: a múlt sérelmei helyett a jelen és a jövő teendőire kell összpontosítani. Az első Gyurcsánykormány alatt is folytatódtak a találk ozók, ugyanakkor a visegrádi együttműködés ügye gyakorlatilag teljesen kikopott a kormányzati kommunikációból. A második Gyurcsánykormány (külpolitikai ügyekben egyébként is szűkszavú) programja is csupán egy általános
