Reggeli Sajtófigyelő, 2006. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-06-28
13 A szülőföld a világ közepe – a szó valódi és mágikus értelmében, ez nemcsak történelmi, földrajzi, kulturális ké rdés, hanem szakrális hely, ahol kezdetben az ember a világgal, a dolgokkal és a többi emberrel szerves e gészet, közösséget alkot. Aztán az élet folyamán a szülőföld elpusztul: az ember elhagyja, az ellenség felprédálja, olyan lesz az egész, mint egy molyrágta takaró, amelyre emlékezni lehet ugyan, de takarózni vele már soha. A szülőföld megannyi személyes mitológia, paradicsom, kiűzetés, kárhozat és/vagy megváltás, kinekkinek az ő hite szerint. Szülőföld persze nemcsak örökség, juss, hivatkozási alap, hanem alkotás, amelyet kiki a maga lelk é- vel, gondolataival, szavaival hoz létre, és olykor maga prédál me g dúl vagy kótyavetyél el. Anyanyelv ezek után egyszerűen és leegyszerűsítve azt a nyelvet jelenti, melyen a szülőfölddel beszélget az ember, a szülőfölddel, melynek hűségeshűtlen fia, melyhez ragaszkodik és amelyet elhagyott, ahonnan elűztés és ahova vi sszafogadják, amelyet felprédált az ellen, amelyet veszni hagy az ember, mert nem elég erős, hogy megmentse vagy vele pusztuljon el együtt, ha nincs más lehetőség. Az anyanyelv a világ otthonosságának mindennapi élménye, és a világ otthontalanságának fáj dalma, bentlét és kitaszítottság, megannyi elkoptatott frázis, kifordított és mármár elfelejtett szó; a nyelv, amelyik többet tud, mint a beszélő; többet, mint az összes beszélő; többet, mint a hallgatás, mert nemcsak közöl, fecseg vagy hallgat, hanem fel emel – olykor a magasba és haza... Arra is gondolt a magyarok istene, mikor magára hagyta kedvenc népét, hogy ha valaki rosszul használná e szav akat, annak se szülőföldje, se anyanyelve ne legyen, vagyis mindenkinek annyira legyen szülőföldje és anyanyelv e, amennyire magát komolyan veszi, amennyire hiteles életet él, mert aki nem hagyta el hűtlenül a szülőföldjét, a nnak nincs rossz lelkiismerete, akinek minden szó azt jelenti, amit jelent, annak nem kell ápolnia az anyanyelvét, mert nem a nyelv romlik, han em a beszélő, a gondolat meg az érzés ficamodik ki először, és az rántja magával a szavakat és a grammatikát. Emberi gyarlóság, hogy sokszor mondok és mondatnak velem olyat, amit nem értek és amiért nem tudok jótállani, mert kiléptem az anyanyelv oltalma alól, és lexikon meg szótár után kell nyúlni, és még az a jobbik eset, ha gy anakszom magamra, hogy jól mondome vajon? Ilyenkor többnyire a nagyapáink jutnak eszembe, akik nem hallottak arról, hogy sok hibával fordíttotta Károli Gáspár a Bibliát, de úgy olvasták két elemivel, hogy eljutott hozzájuk az üzenet, mégpedig Isten szavaként, any anyelven, magyarul. Nem tudunk ma már így se olvasni, se beszélni. Anyanyelv: amikor minden szó azt jelenti, amit jelent, és ez nem pusztán filológiai kérdés, Isten nem veszi komolyan nyelvem és világom határait, belép, megszólít, máskor magamra hagy, és nem értem, hogy mit mond, hiába szólok nyelveken... Mindennek ellenére és mindezekkel együtt vannak emberek, nem is kevesen, akik ott élnek, ahol élnek, és úgy beszélnek , ahogy beszélnek, sem elköltözni, sem más nyelvre áttérni – ha nem muszáj – nem tudnak vagy nem akarnak. Nem csoda, nem hűség, nem dicsőség ez, egyszerűen van. És vannak emberek, akiknek elegük van abból a helyből, ahol eddig éltek, bárhová elmennének, hogy máshol lehessenek, bármely nyelvet m egtanulnának, csak ne kellene folyton arra gondolniuk, hogy a megszentelt szülőföldön nincs, amit enni, nincs, ahol lakni, és nincs, amit dolgozni. Ilyen is van, meg olyan is. A többi csak statisztika. Ha valaki azon kezd elgondolkodni, hogy megmaradjone a szülőföldjén, és miként, pontosabban mit is kellene kitalálni már megint, hogy maradhasson, akkor megette a fene az embert is, meg a szülőföldet. Ha ez számítás, érdek vagy lutri, akkor pontosan az van, ami van: az ember csomagol és megy a szeme világár a. Ha viszont nem, akkor dolgozik, nyomorog és káromkodik rettenetesen, mert magyar az istenadta, és az anyanyelve fölöttébb a lkalmas erre. Aki káromkodik, megmarad. Nincs az a nyelv, amely az Úristent annyiszor hívná segítségül, mint a magyar – KeletEuró pában legalábbis nincs. A káromkodás a vallásos hit utolsó megnyilvánulásai között tartandó számon, mert amikor az ember a szenteket hívja le dühében az égből, hisz. Mindazt hiszi, amit a templomban nem ért vagy kiröhögne, úgy hisz, hogy nem is tud róla, mert nem méricskél, nem n éz körül, hogy ki hallja, mit mond rá, vagy ki fogja jelenteni, hanem kifakad, felordít, megszólal benne az anyanyelv, hibátlanul, pontosan, akkor is, ha nyugodt pillanatában nem tudja, hogy a gólyát lynel vagy pontos jvel írják.
