Reggeli Sajtófigyelő, 2006. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-06-28
14 Mert nem a gólya hozza a gyereket, hanem az anyja szüli és a föld. A föld, az anya és a nyelv. Különben a gólya is metafizikus madár, mint a gödény, a phoenix meg a turul... Vannak - bár egyre kevesebben már – olyan emberek, akik nem törődnek azzal, hogy a hely, ahol mindig is éltek, ahonnan soha nem jutott eszükbe vagy nem sikerült elköltözni, éppen a szülőföldjük, és az a nyelv, melyet beszé lnek, éppen az anyanyelvül, a még önmagánál is édesebb. Vannak emberek, akiknek tájban, világban, nyelvben otthon lenni természetes dolog, ettől nem érzékenyülnek el, nem facsarja könny a szemüket, nem átkozzák mag ukat vagy őseiket azért, hogy nem mentek el idejében Amerikába. Vannak emb erek, akik anélkül is normálisan élnek, hogy elméletekkel és doktrínákkal mentegetnék magukat, ha nem kell igazolás és nincs mentség. Az ilyen ember mindig felkapja a fejét, mikor a tévéből, emelvényről, szószé kről dörrennek rá, hogy meg kell maradnia, a s zülőföldön mégpedig, és ápolnia, óvnia, sőt mi több, tanulnia kell az anyanyelvét, a legédesebbet. Mindig megdöbben azt hallván, hogy ez feladata, kötelessége, hogyez neki valahogy a nyomoron fölül adatik, erkölcsi meg akármilyen imperatívusz, jutalmat kap érte, ha visszatér majd a magyarok istene vagy ő maga el nem látogat hozzá. Ha pedig nem hisz semmiben, akkor csinálja l’art pour l’art vagy apr ó- pénzért. De az amber sem ezért, sem azért, sem ez ellen, sem az ellen, hanem csak. Akinek meg kell maradni, re ndszerint abból él, amit dolgozik. Nem azért dolgozik, hogy megmaradjon, hanem csak elvégzi a munkáját, ha tudja és ha engedik – ez sem olyan egyszerű ma már. De amikor hallja a szegény ember, akinek van szülőföldje (hisz olvasott ő Tamási Áront), szóval , amikor hallja, hogy neki ott kell maradnia, ahol éppen és, az anyanyelvét kell őriznie, míg Csaba királyfi el nem jön ért vagy az unokák öregotthonba nem dugják, akkor nagyon káromkodós kedve támad. Részben, mert száz éve egyebet sem csinál, többre nem n agyon futja, részben meg azért, mert amikor az ember felás egy kis földdarabot, kidob egy villa trágyát, iskolába küldi a gyereket, kimossa a szennyes ruhát, leír egy mondatot, megveszi az újságot, és ezt történetesen nem Budapesten vagy Magyarország más h elyén cselekszi, és egy jót káromkodik hozzá, a magyarok istenét hívja le az égből, akkor éppen megmarad és ápolja az anyanyelvét, akkor is, ha nem gondol vele, akkor is, ha azoknak, akik abból élnek, hogy maradnak és ápolják, vagy nem maradnak és nem ápol ják, de jár a szájuk, ez nem egyértelmú, nem elég maradós vagy nem elég édes. Mintha Sopronban, Szigetmonostoron vagy Ököritófülpösön nem is volna szülőföldje az embernek; mintha B udán, Pesten vagy Csepelen csak magyarul beszélnének az emberek, aki viszo nt magyar, de nem állampolgár az anyanyelvén, ez valami határon túli kiváltság. És amikor azt mondja a tévében sok politikás ember, akinek a szülőföldem nem szülőföldje, hogy maradjak – nem is az enyémen, hanem csak úgy, általában – a szülőföldön, akkor az az ember azt mondja nekem, hogy maradjak ott, ahol vagyok, ne menjek át oda, ahol ő van vagy ahol ő nincs is. És mivel a magyar nyelben minden szó azt jelenti, amit jelent – vagy mást, vagy semmit, megszokás káérdése , akinek a szölőföldje nem a szülőf öldem, ám az enyémre apropózik, az az ember hazudik. Nincs általában vett szülőföld, talán ezzel kellet volna kezdeni. Tehát amikor a politikás ember azt szeretné mo ndani, hogy ne akarjak áttelepülni innen oda (vagy onnan ide), akkor jobban tenné, ha ezt mondaná, és nem szö- lőföldezne összevissza, ha nem szülőföldezne le sem engem, sem mást, úgy általában, hanem őrízné azt, amije van, meg amit félt, és hallgatna arról, amije nincs, de szívsen osztaná meg velem. Csak ne buzdítson arra, amit magamtól is meg teszek, bár lehet, hogy köpök az egészre. Vagyvagy, mert nem magánügy, hanem személyes. Azért is jó volna, ha nem szülőföldeznénk túl sokat, mert szülőföldje mindenkinek van, kinekkinek sajátja, de aki engem leszülőföldez, azzal már nem beszélhetek a sz ölőföldünkről. Ugyan mi lett volna PestBuda városából, ha mindenki – magyar és nem magyar – a szülőföldjén éli le az életét? És persze – fátyolosabb hangon – Marosvásá rhely, Kassa, Nagyszeben, Temesvár, Szabadka... New Yorkról pedig ne is beszéljünk! vissza
