Reggeli Sajtófigyelő, 2006. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-06-28
8 össze sok erdélyi olvasóm szeme, j ogosan), akkor most honnan érvényesülne itt másmilyen logika? Az aszimme tria adott még akkor is, ha funkcionálisan elavult. De a döntés jellegét nem a résztvevők valódi és sokban a tízegynéhány évvel ezelőttihez képest kiegyenlített potenciálja, hanem a k orábbról hátramaradt kapcsolat jellege határozta meg. Másodszor, a lobbisták erejét érdekérvényesítő képességük határozza meg. Jobbak az esélyeik, ha erősen jelen vannak a politikai nyilvánosságnak a központ számára legfontosabb szeleteiben. Ha médiájuktól félni kell, ha fiz ikailag közel vannak, ezért a döntéshozók érzékenyebbjei összehúzhatják magukat vádló tekinteteiktől. Követk ezésképpen, ha messze vannak, e tekintetben esélyeik csekélyebbek. Végül, tekintettel kell lenni a lobbik mögötti szavazó vagy tü ntető potenciálra is. Az olvasó kitalálhatja, a HTMH lobbija az összes felsorolt alpont szerint elé gtelen volt. Harmadszor, olyan jelentős apparátust működtető hivatal EUtagállamban nincsen, amely bármilyen okból kite rjedt támogató és elosztó rendszert mű ködtetne más tagállamok területén. Más nemzetekre, persze, nem érvényesek a magyar állam feladatai és kötelezettségei, ettől még természetesen működtethetett és működtethetnénk a tová bbiakban is állami szervezetet. De ha azt valami okból át akarja rendezni , az ottani tisztviselők nem érvelhetnek azzal, hogy nem változtathatunk, mert az összes többi tagállam ezt hozzánk hasonló módon teszi. Negyedszer, a hatékonyság. Nekem személyes élményeim a hivatal működéséről nincsenek, de közvetlenül érd ekelt romániai vagy vajdasági barátaimtól tömérdek sztorit hallottam annak lassúságáról, esetenként nehezen k iszámíthatóságáról. Hasonló történetekkel, persze, bárki találkozott határon túl és innen, akinek dolga volt a magyar államigazgatással. A HTMH ezzel együtt is es etleges nehézkességét én két szervezeti problémával magyarázom. Az egyikre mindenki számított. Magyarországon nem volt az államnak gyakorlata abban, hogy milyen kritériumok alapján, mennyire áttekinthet ően és milyen ellenőrzéssel vihet ki korrektül adóforintokat az államhatárokon kívü lre. S ha valamiben nincs gyakorlat, azt általában ritkán teszik jól. Ez a dolog programozott részének tűnik. A m á- sodik, és itt még óvatosabb vagyok, a HTMHapparátus jó rés zének személyi sorsából, életpályájából következett. A határon túli magyar közösségek támogatása igen speciális helyi ismereteket igényel, olyan kommunikációs fe ladatokat érint, amelyekre – még az üggyel amúgy érzelmileg is azonosuló – magyarországi tisztv isel ő csak korl á- tozottan alkalmas. Következésképpen a munkatársak jelentős része – természetesen nem erre a feladatra, hanem más megfontolásokból – Magyarországra áttelepült magyar értelmiségi volt. Ebből következően kiépült egyfajta sajátos szerepkörük is. Eg yfajta közvetítő, tájékoztató, útbaigazító funkciót is betöltöttek Pesten, azon kisebbségi politikusok, aktivisták vagy újságírók számára, akiknek valamilyen dolguk lehetett a magyarországi politikával vagy nyilvánossággal. Ez az informális révkalauzi funk ció, azt hiszem, valóban fontos volt. Ilyen feladatokat a következőkben is valakiknek, valamilyen posztokon el kellene látniuk, és ha nem a HTMHban, akkor valahol kellene lenniük olyan kávézó- vagy sörözőhelyeknek, ahol az éppen Magyarországon járó határo n kívüli magyar közszereplőket valakik megbízhatóan tájékoztatják az újabb áramlatokról, a divatos kulcsszavakról, a pályázatok felszín alatti zátonyairól. Sok barátom éppen ennek a lehetőségnek az elmúlását siratja a HTMHban. De hát ez még sem deklarált alapfeladat volt. Ami pedig annak minősült, vagyis az igazgatás, az feltehetően az átlagnál is rosszabbul működik. Az igazi kérdés azonban nem ez, még akkor sem, ha arról most tulajdonképpen nem is esik szó. A nagy kérdés, hogy mit kell megőrizni, újra meg határozni vagy átépíteni abból, amit a kilencvenes évek elejénközepén a tám ogatási rendszer szívének hittünk. Azt sem tudjuk igazán – pontosabban Budapesten erről különböző legendákat lehet hallani – , hogy a határon túli magyar politikai elit és humán ért elmiség mekkora hányada függött a kilencv enes évek közepén – és most tíz évvel később – egzisztenciálisan vagy majdnem túlélési alaplehetőségeit illetően ezektől a támogatásoktól. Akármilyen kicsi vagy nagy ez a szám, jó lenne legalább a nagyságrendekről t öbbet tudni, és azt, hogy mi változott itt egy évtized alatt. Hiszen e nélkül nem tudjuk, hogy bármilyen magasztos elvekre hivatkozva is, de kivel és miről kellene esetleges reformok ügyében tárgyalni. Emellett a kilencvenes években kialakított támogatási rendszerbe szükségszerűen két olyan stratégiai döntést is belekódoltunk, amelyről most részben hazai, részben EUs tapasztalatok alapján szükségszerűen el kellene go ndolkozni. Az egyik a határon túli támogatás elkülönülő „iparágkénti” működtetése és megjel enítése a magyaro rszági közvélemény számára, a másik a projektfinanszírozás nagyságrendje lesz. A kilencvenes évek első felében a magyarországi társadalom keveset tudott, és azt is rosszul, a határon túli magyar társadalmakról. Tehát akár tec hnikai, akár a dminisztratív, akár média szempontokból fontosnak tűnt, hogy a határon túli szellemi kezdeményez é- sek számára külön platformok alakuljanak. Nem ismerték Magyarországon a kinti magyar színházakat. Hát akkor hozzunk létre számukra egy külön fesztivált, ahol m egmutathatják magukat. És másfél tucat színházra együtt mé giscsak jobban odafigyel a pesti közönség is, mint egyegy vendégszereplésre. Erre sikerült egy nagyszerű helyet találni, a helyi közönség és igazgatás mindezt lelkesen fogadta. De ettől még önmagáb an Kisvárda nem került közelebb Budapesthez. Bármekkora is manapság néhány erdélyi rendező és társulat ázsiója pesti barátaim között,
