Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-09
27 erősen rombolta a pestiek énképét. Tehát az a lehetőség, hogy HTM közösségek számára vonatkoztatási pont lehetett, a pesti politikai osztály számára végül is, egyfajta pszichoterápiaként is működött. Ezzel az akkori vezetők, legalább is ma úgy látszik, gyakran éltek. „Inspekciós” utjaikon, konzultációknál, támogatások odaítélésénél gyakra n eljátszották, hogy ők a „nyugatiak”, akik most önzetlenül az elmaradottság felszámolásán fáradoznak - nagyjából ugyanazokat a fordulatokat használva - persze ellenkező előjellel, amelyeket akár néhány héttel azelőtt hallhattak a nyugateurópai, vagy amer ikai tanácsadóktól. A konzervatív oldal nyilvánvalóan mindebben sokkal aktívabb volt, mint a liberális, vagy szocialista mozgalmak. De az utóbbiakon belül is voltak politikusok, akik személyes meggyőződésükből is következően igyekeztek a kisebbségi temat ikát politikai térfelükön felértékeltetni. A 90es évek budapesti szakpolitikai vitáinak magja volt annak körüljárása, mennyire határozhatja meg a kisebbségi tematika az ország külpolitikáját általában, illetve e térségben konkrétan. Voltak olyan politiku sok és időszakok, amelyek szemében, vagy idején úgy tűnt, a kisebbségi politika egyfajta alternatív külpolitikává válik, vagy válhat. Más időszakokban pedig a kormány nyilvánvalóvá tette, hogy az országnak egyetlen külpolitikája van, s ebbe illeszkednek a kisebbségpolitikai célok és policy formák is. Ezek azonban - legalább is békeidőben - nem írják felül az ország átfogóbb külpolitikai stratégiáját. Pontosabban, a külpolitika szolgál kisebbségpolitikai célokat, de nem elsősorban a HTM politikák által megha tározott. Persze, senki sem zárta ki, hogy elvben, akár enyhébb krízishelyzetekben, ez a sorrend változhat [az utolsó tíz év egyetlen ilyen természetű példáját a vajdasági „magyarverések” szolgáltatták]. Nem itt kellene részletesen azzal foglalkozni, vajo n a korábbiakhoz képest miért választott más taktikát a kisebbségi magyar közvélemény befolyásolásában az Orbán kabinet? Mennyiben így próbálta magának Magyarország „középhatalmi” státuszát építeni? Mennyi volt ebben a jobboldalra frissen érkezett politiku scsoport neofita buzgalma? Kísérlet annak bizonyítására, hogy ő nem csak ismeri a jobboldal álmait, s most teljesít s azokból valódi policyt épít? Mekkora volt az esetleges jövőbeli szavazószerzés tudatossága? E kérdések vizsgálata helyett én itt beérném annak a jelzésével, hogy akármilyen keverékekben is bukkantak elő ekkor új kisebbségi programelemek, azok – felfogásom szerint - elsősorban nem a határokon kívüli magyar közösségek felismert új szükségleteiből, nem az átalakulásokból következő igényekből, hanem a magyarországi politikai elitek változó világképéből pontosabban a Fidesz konkrét programjából, vélt, vagy valós szükségleteiből voltak ezekben az években is levezethetőek. AZ ÚJ HELYZET Ily módon a 90es években a kisebbségpolitika dinamikáját na gymértékben meghatározta, hogy a magyarországi belpolitikai verseny egyik szimbolikus színterévé vált. Ilyen státuszát a 90es évek szomszéd országokbeli többségi etnikai mozgósításának csillapostával elsősorban, természetesen a magyar jobboldal témagenerá ciós erőfeszítéseinek köszönhette. A nemzeti oldalnak nem a határokon túl, hanem Budapesten bizonyítania kellett, hogy szocialista versenytársa, vagyis a másik oldal nem legitim. Próbálkozott közvetlen antikommunizmussal is, de hamar kiderült, hogy ehhez a politikai többséget nagyon nehéz a posztkádári Magyarországon szerezni. Így azután a nemzetietlenség vádja, mint második legjobb lehetséges opció kerülhetett előtérbe. Itt volt a jobboldalnak felhalmozott érvkészlete, kiépített beszédmódja s a baloldalon belül is voltak fontos csoportok, amelyeknek e vonatkozásban valamilyen mértékig rossz volt a lelkiismerete. Tehát a „napirendet”- a saját politikai agendát itt viszonylag könnyen meg lehetett teremteni és később karban is tartani. Ráadásul tanácsadók azt sugallták, hogy az identitás a politikai hangulatok kézbentartásánál a gazdasági modernizációnál fontosabbá válik. S a számtalan identitáspolitikai opció közül Magyarországon igazán most egyedül az etnikainemzeti működött. Végül is, egy csökkenő népesség ű országban generációs konfliktust nehéz generálni, a vallás errefele puhább közösségszervező erő és a nyugati típusú feminista identitásépítés piaca egyelőre - fogalmazzunk így - meglehetősen szerény. A nemzeti opcióhoz azonban mindig szükség van megmen tésre várókra [ezek ki lehetnek téve valós veszélyeknek, vagy nem - a legitimációs szükségletek szempontjából ez végül is majdnem mindegy]. Ha a kisebbségi elitek számára világossá tették, ha elfogadják a felkínált szerepet, kiemelt támogatásra számíthatna k. Ha pedig nem, megnézhetik magukat. A baloldal azonban, némi habozás után, e területeken a legitimációs versenybe igazán nem vágott bele. Neki végeredményben megvoltak a saját hagyományosan megmentésre predesztináltjai - a szegények, a leszakadók, a rend szerváltás vesztesei, a formálódó underclass. Nem arról van szó, hogy a valódi
