Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-09
26 átalakult, a különbségek nem csökkentek, sőt, a következő években inkább tovább növekedtek. Így végül a magyar közösségek [amelyek modernizáltsági foka, humán tőkéje és gazdasági e reje amúgy is igen eltérő] mára nagyon más politikai rendszerekbe, többségi társadalmi keretekbe épültek be. Sajátszerűségeik ezidő alatt - elsősorban a politikai tér használatában, s csak kevésbé a szűkebben vett kulturális alkotófolyamatokban - természet esen felerősödtek. Már csak ebből következően is az egységesítő helyett, e különbségeket messzemenően figyelembe vevő budapesti politika lehetett volna irányukban elképzelhető [de az persze, explicit formában még igazán nem létezett]. Az államszocializmus kiépülésének kezdetén egyébként a kisebbségpolitika a politikai mainstream része, hiszen - ahol ezt egyébként indokolni lehetett - tehát a magát akkor etnikailag majdnem homogénként meghatározó Magyar- és Lengyelország kivételével- a „lenini nemzetiségpol itika” az importált politikacsomagok alkotóeleme. Románia ebből a szempontból az ötvenes években csak abban kivétel, hogy KeletKözépEurópában csak itt hoznak létre szovjet típusú területietnikai autonómiákat. A szocializmus későbbi nemzeti modelljeiben [így a sokat hivatkozott lengyel és magyar reformprogramokban], amelyek a szovjet alapváltozattal szemben a helyi történeti, mentális és kulturális elemekre hivatkozva fokozatosan kikristályosodnak, egyébként a kisebbségi problematika nem kap különleges sú lyokat. E modellek közös ősmintája a Tito rendszer, persze, széleskörű etnikai kisebbségi autonómiákat működtetett. De ezek - a korabeli uralkodó felfogás szerint - inkább a jugoszláv változat mégiscsak kimutatható „kominternes” eredetéből következtek. Vag y legalább is, amikor a jugoszláv út egy időre az 5070es években KözépEurópa reformerei szamara referenciává válik, akkor annak etnopolitikai elemeit már nem a modell megtanulható, felhasználható részeként, hanem inkább valamilyen helyi körülményekből k övetkező, számukra érdektelen alkalmazásbeli részletként fogják fel. Később a pártelitekben kibontakozik egy hivatalosan alig elismert, de a belső politikai diskurzust erősen meghatározó beszédmód a nemzeti modellek jellegéről és minőségéről - mindenekelőt t a szomszédok más „nemzeti” politikaváltozataihoz képest. Tulajdonképpen a román- magyar vita központjába is - legalább is a magyarországi oldalon - a Ceauşescu korszak első kétharmadában sem a kisebbségi problematika, hanem a nemzeti fejlődési modellek k ülönbsége került. A fő kérdés, hogy melyik a magasabb értékű- a belül rigid, de külpolitikailag viszonylag önálló, vagy a belső társadalmigazdasági reformer, amely azonban külpolitikájában - akár e reformok védelmére is - nem akar a fő szovjet sodorvonalo n - alkalmi akciókat leszámítva - kívülre kerülni? Ez a retorika csak a gorbacsovi reformidőszakban, a 80as évek második felében változott igazán meg. Ekkor már Ceauşescu politikája is olyannyira szélsőségessé válik, hogy a budapesti politika szocialista reformerként bírálhatta most már nyíltan a román diktatúrát. Kisebbségvédő nyilatkozatai, kultúrpolitikai és értelmiségtámogató lépései, majd a menekülőkkivándorlók felkarolása már egy általánosabb reformpolitika részeiként voltak Moszkvában és egyáltalán nemzetközileg is forgalmazhatóak. Egyébként, mert a romániai helyzet volt az első, amely - értelmiségi szolidaritási akcióknál szélesebb, erős állami kisebbségpolitikai akciókat gerjesztett, az ottani állami szereplehetőségeket a kisebbségi ügyekben egyéb ként meglehetősen tájékozatlan budapesti politikai osztály és maga a közvélemény is - mint viszonyrendszert, ha lazább formákban is - más szomszédos országokra is érvényesnek hitte. Végül is, korábbról másmilyen patrónusi szerepkészlete készen nem volt. 1 98990 után természetesen új korszak kezdődik, a kisebbségpolitika kontúrjai egyre világosabbak lesznek, de lényegi meghatározásában az „anyaországi” értékek, érdekek lényegében nem, vagy csak igen kevéssé gyengülnek. Ugyan fokozatosan önálló szakpolitikáv á válik, de ilyenként természetesen elsősorban mégiscsak a budapesti politikai mező, s másodsorban a határon kívüli magyar elitek megrendelései formálják. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a 90es évek elején, Magyarországon a nemzeti programok jellege is nagymértékben különbözött a délszláv, vagy román többségi nacionalizmusok korabeli fellobbanásától. Következésképpen a magyar kisebbségvédelmi beavatkozási lehetőségek mérlegelésénél is csak a peremén, igazi súlyok nélkül jelentek meg romantikusabb, va gy szélsőségesebb válaszlehetőségek. Marosvásárhely, vagy a jugoszláv háború hatásainak kezelésénél is inkább valamilyen tűzoltó szemlélet érvényesült. Kezelni kell a kialakult helyzetet, segítséget kell nyújtani a feszültség elviseléséhez, talán ahol lehe t redukciójához is erről az oldalról. Azután a szerkezeti alapokok egy része valahogy majd csak feloldódik, s a helyzet szinte önmagától lehűl. Mindeközben az 1989 utáni új budapesti eliteknek először még valahogy – pártkötődésektől függetlenül is - híze lgett az a határokon túli közösségekből észlelhető őszinte, s a legkülönfélébb formákban megjelenő igény, hogy a magyarországi modernizációs folyamatokhoz kapcsolódhassanak, s hogy azok impulzusait otthon közvetlenül is hasznosíthassák. A pesti elitnek tet szett, hogy valakik szamara minta lehet. Ez különösképpen azért is fontos volt, mert a nyugati tanácsadók, segélyek, iránymutatások stílusa ugyanabban az időben nem ritkán
