Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-09
25 Nemzeti Light A Hét 2 006. május 3. Szerző: Tamás Pál A magyarországi választások után sokfelé megfogalmazódnak reformígéretek, várakozások, sőt konkrét követelések is. A budapesti HTM politika egyelőre láthatóan nem tartozik az azonnali és messze láthatóan kiemelt reformpri oritások közé. De áramvonalasítása feltehetően kikerülhetetlen. Nemcsak azért, mert hogy azóta, hogy a 90es években mai formáit és jellegét elnyerte, a határon kívüli magyar politizálás fórumai és lehetőségei jelentősen átalakultak. Hanem azért is, mert á trendeződött, vagy átalakulófélben van az a magyarországi politikai rendszer is, amelynek jól azonosítható szükségleteit és programjait mindezidáig megjelenítette. KÜLSŐ ÉS BELSŐ MEGHATÁROZOTTSÁG A határontúli magyar közösségekkel kapcsolatos vélekedés ek, feltételezett tennivalók és politikák az utolsó két évtizedben is együtt vezetődtek le az érintett közösségek elitjeinek megrendeléseiből, az adott közösségek feltételezett szükségleteivel kapcsolatos budapesti hitekből [amelyek azért az előbbitől jele ntős mértékben különbözhettek] és a magyarországi politikai osztály mindettől független öndefiníciós szükségleteiből, sajátos énképéből, valamint a szomszédos országokra vonatkozó vélekedéseiből. A kisebbségpolitika végül is ezekből az igen eltérő indítta tású, célú és üzenettartalmú forrásokból táplálkozott [ik], s bizonyos értelemben üzenetei, vagy talán céljai az egyes metszetekben is mások [akár el- és felismer közülük számosat, akár nem]. Ha igazunk lenne, akkor a HTM közösségek a kisebbségpolitikának korántsem egyedüli célterületei [még ha fontosabb címzettek is, mint a belföldi nemzeti érzelmű választók, vagy a szomszéd országok politikai vezetése]. S vannak helyzetek, - ha reményeink szerint ritkábban is - amelyekben még e kiemeltség is megkérdőjele zhető. Feltételezéseink szerint az a többcélúság nem egyik, vagy másik politikai oldal „korlátozott elkötelezettségéből”, hanem magából a poszttrianoni szituációból következik. A kisebbségpolitika, legalább is abban az értelemben, ahogyan az utolsó tizenö t évben beszélünk róla, a Trianon utáni 80 év alatt legalább harmadik fázisában van [az azokon belüli fontos, egymást váltó eltérő alváltozatoktól most eltekintünk]. Némileg leegyszerűsítve, az első Trianon utáni húsz év a területi revízióról szólt. A tö rténeti állam alapterületei vesztek oda a békeszerződésekkel. E területeken különböző nemzetek, népcsoportok éltek s a korabeli mainstream politikai felfogás nem tett különbséget olyan területek között, amelyeket többségükben magyarok, vagy inkább mások né pesítettek be. S a „történelmi jogokat” illetően inkább magyarok által lakott elcsatolt területek és más települések, vidékek státusza a budapesti sérelmi politikában azonos volt. Legfeljebb a megélt történelmi méltánytalanságot, az állami terület megbontá sát, felszabdalását elmélyítette, hogy azzal fontos magyar közösségek is kikerültek a magyar állam keretei közül. De e tény mintegy csak másodlagos volt az alapproblémához, a területvesztéshez képest. A területi problémától csak fokozatosan kezdett elkülön ülni a kisebbségi önszerveződés, a kisebbségvédelem. Ennek bizonyos jogi kereteit, persze, maguk a békeszerződések is biztosították. De éppen egyfelől az a hit, hogy a kialakult helyzet úgysem tarthat túl soká, illetve, hogy a békeszerződések kisebbségvéde lmi filozófiája is a kárhoztatott új politikai intézményi keretek részeként jelentkezett [s ezért bár használták, de nem szerették], igazán nem segítette az etnikai kereteket használó kisebbségvédelem rendszerkénti kiépülését a magyar közösségek körül. A h áborús döntések és mozgó határok tulajdonképpen már részben amúgy is módosítottak a korábbi „mindent, vagy semmit” felfogáson, de 1945 után e különbségtétel az elfogadható és az etnikai összetétele miatt elfogadhatatlan területvesztés között ismét értelmez hetetlenné vált. Az 1945 utáni kárpátmedencei politikai határok a magyar közösségeket ismételten igen eltérő politikai rendszerekbe helyezték. Természetesen a világháború közötti évtizedekben is jelentősek voltak az eltérések Csehszlovákia és a román illetve délszláv kirá lyságok életviszonyai között, de ezek a másságok az 1945 után megélt eltérő helyzetekhez képest végül mégiscsak sokkal kisebbek voltak. Hiszen az azonnali szovjet annexiótól a titoista modell fokozatos kiépítéséig, a csehszlovák kollektív háborús felelőssé g felfogásoktól a 45 utáni romániai grozai kompromisszumig a magyar közösségek környezete itt radikálisan eltért s ráadásul ezt követően az eltérések még drámaian növekedni is kezdtek. A magyar csoportok helyzetében, persze, már a történeti Magyarországon is voltak különbségek, s ezeket már az interbellum évek felerősítették. De 194550 között ezek hirtelen egymástól alapdimenzióikban különböző társadalmakba tagoltak be - esetenként meglehetősen erőszakosan - a magyar csoportokat, településeket. Bár az egye s országokon belüli helyzet, és ott a magyarok mozgástere azóta többször is
