Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-06
12 Férjével közös kiállításai közül a fontosabbak: Ungvár, 1976; Althausen, 2000; Vajai Vármúzeum, 2005; Budapest, Aranytíz Művelődési Központ, 2006. Képei jelenleg Bicskén láthatók. Könyvei: Egy kölyökkutya naplója, Móra Kiadó, 2000; A kölyökkutya felnő, Móra Kiadó, 2004. Csapon születtem, éppen csak odaát – kezdi a beszélgetést. – A mostani határállomás a nagyapám földjén található. Mindig, amikor megyek, mérges vagyok, hogy miért kell nekem itt állni?! Ki spalád, Botpalád Magyarországhoz tartozott, Nagypalád – ahol mi éltünk, és amelyről Móricz is ír a Sáraranyban – már nem. Az életemet a családom határozta meg, az apám például, akit nagyon szerettem. Vasúti tiszt volt, Pesten tanult, a gimnázium után ügyvé d akart lenni, aztán beleszeretett a vasútba. A háború alatt Désen szolgált. A háború után hazament, meglátogatta az apját, aki még az Osztrák – Magyar Monarchiában született. Visszajönni már nem tudott, éppen lezárták a határokat. – Az idegenben maradt magy arokat összeszedték… – Apám sem úszta meg. Közzétettek egy felhívást, hogy fiatal, életerős férfiakat keresnek hídépítéshez. A szép szál apám a bátyjával együtt jelentkezett három napra, amiből négy év lett. A bátyja soha többé nem jött haza. Apám legkisebb testvére húszéves k orában művezető volt a Szerencsi Csokoládégyárban. Sokra vitte volna, de annyira németbarát volt, hogy ment utánuk a háború után. Ő is eltűnt. Soha nem találtuk meg, pedig apám sokat kutatott utána. A táborról, hogy ott milyen körülmények között éltek a bá tyjával, soha nem beszélt, hogy ne lázadjunk, hogy élni tudjunk az országban. – Hány évesen jött haza? – Harminc volt, amikor megnősült, előtte jött vissza egykét évvel. Ötvenkét kiló volt, százkilencven magas. Bányában dolgoztatták őket, a hídépítés csak kamu volt. Apám összebarátkozott anyám vőlegényével a táborban. A barátság alapját anyám levelei jelentették. A vőlegény minden anyámtól kapott levelét megmutatta apámnak, akinek nagyon tetszettek az írások. Aztán a vőlegényre ráakaszkodott egy orosz nő, terhes lett tőle, muszáj volt feleségül vennie. Anyámnak apám vitte a rossz hírt. Elkezdtek beszélgetni, és egymásba szerettek. Ha nincs ez a nő, én sem vagyok. – Milyen volt az édesanyja? – Szőke, kék szemű, alacsony. Könyvbolond. Rövidlátó lett, mire fel nőtt, agyonolvasta a szemét. A szüleim Csapon házasodtak össze, de hamarosan Nagypaládra költöztek, mert falun több volt az ennivaló. Anyám soha nem bírta megszokni Nagypaládot. Csapot szerette, a vasúti csomópontot, ahová mindig áramlottak a friss hírek, ahol ismerte az ember a legújabb divatot, ahol egy csomó érdekes, nyitott idegennel találkozhatott. Ő maga is nyitott ember volt, és annyira ügyes volt a keze, hogy kiskorunkban olyan divatos ruhákat varrt nekünk, hogy az már falun nem is számított normáli snak. – Rajzolni is ő tanította? – Ő, sőt az első óvodát is ő, Kun Jolán hozta létre Nagypaládon. Úgyhogy én félig kun, félig viking vagyok. Apám családi neve ugyanis Oroszi. Oroszinak pedig a russzokat nevezték első királyaink, akik vikingeket telepítette k a határra, védelmi okokból. Anyám családja különben Záhonyból származott. A nagyanyám a Záhonnyal szembeni Csapba ment férjhez egy Kun nevű emberhez. A Kunok nagyon jól szituált emberek voltak Csapon, az öreg Kun bácsi volt a falu bírája, ami akkor válas ztott tisztség volt. – Ön ötvenben született. – Utánam jött még a két húgom. Anyám nem szerette volna, ha faluban növök fel, a nagymamához adott Csapra másodikos koromban. Ott kezdtem el zongorázni tanulni. Később a zeneiskolát is elvégeztem. Közben meghal t imádott Kun nagyapám, akitől anyám a könnyedséget, a vidám természetet örökölte. A nagymamám ellenben szigorú asszony volt, aki szerint egy lánynak nemcsak zenét kell tanulni, hanem korcsolyázni is illik, sőt templomba járni is kötelező. Nagymamám világa számomra kicsit rideg volt. Anyám játékosan és könnyedén tanított bennünket, a nagymama nem. De míg a falusi gyerekek között nem voltak barátnőim, Csapon akadtak játszótársaim. Miközben én énekelni és zongorázni tanultam, otthon megfordult az élet. Apámat a falu megválasztotta kolhozelnöknek. Nagypalád nagy, kálvinista falu volt határvédő állomással, és tele volt orosz katonákkal, akik kedvük szerint járkáltak ideoda. Míg a magyarok orosz – magyar barátságról beszéltek, addig ők gyarmatnak tartották Magyaro rszágot. Mélyen lenéztek bennünket. Emlékszem egy oroszra, aki felpofozta a lányát, amiért az a „gyarmatról” hozott vendégeket a házába. – Az ötvenhatos forradalomból átszivárgott valami? – Apám rádión hallgatta az eseményeket, és valaki följelentette. Ped ig ez apám saját faluja volt, az ő kérésükre lett kolhozelnök, sőt agrár szakon – oroszul – az egyetemet is elvégezte. Berendelték. Végül nem lett belőle semmi. – Párttag volt? – Nem kellett párttagnak lennie. Akkoriban nagyon nehéz volt egy termelőszövetk ezetet vezetni, a terveket szinte lehetetlen volt teljesíteni. Például zöldborsót kellett termeszteni, amelyet senki sem ismert. Végül mégis a
