Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-06
13 nagypaládi lett Kárpátalja legjobb kolhoza. Vándorzászlót kaptak, amiért fel kellett utazni Kijevbe. Kiderült, ho gy apám nem párttag. Bekeményítettek. Azt mondták, akkor kap csak a téesz teherautót, traktort, amely a vándorzászló mellé járt máskülönben, ha belép. Összeültek a falu öregjei, és még azok a bácsik is, akiket kulákoknak minősítettek és mindenüket elvették , azt mondták, hogy apámnak muszáj belépnie. A falu nem szenvedhet hátrányt, amiért a kolhoz elnöke pártonkívüli. Így lett apám párttag. Nehéz idők voltak. Nem lehetett tudni, mit kell tenni, nem volt kitől tanácsot kérni. Főképp anyám arca van előttem, ak i sokszor ideges volt, néha sírt. És bár egyre jobban mentek a kolhoz dolgai, már konzervgyár is működött, amely feldolgozta a termékeket, apámat mégis kikezdték. Elköltöztünk Beregszászra. Ott érettségiztem, a legjobb iskolában a környéken. – Mihez kezdet t az édesapja Beregszászon? – Az újlaki kereskedelmi körzet vezetője lett. Olyasmi volt ez, mint itthon az ÁFÉSZ. Szerettük a várost. Minden rendben lett volna, ha apám nem kezd el betegeskedni. Már a tábor is megviselte a gyomrát, aztán a kolhozhoz kapcso lódó gondok szintén. Úgy érezte, hamarosan meg fog halni. Kérte, költözzünk el olyan városba, ahol egyetemek vannak, hogyha tovább tanulunk, ne legyen gond az utazgatás, az albérlet. Így kerültünk Ungvárra. Magyar szakra fölvételiztem, nem sikerült. Apám s oha nem szólt az érdekemben, protekcióellenes volt. Ez, ma már úgy látom, nagy ostobaság volt, hiszen mások meg jogtalan előnyökhöz jutottak, de ő tisztességtelennek tartotta. A következő évben két héttel hamarabb volt a felvételi a képzőművészeti főiskolá ra, és bár újra magyar szakos szerettem volna lenni, gondoltam, előtte megpróbálom a képzőt. Fölvettek. Tulajdonképpen a filmrendezés érdekelt a legjobban. Minden filmet kívülről tudtam, a szereplőket, a rendezőket, ismertem a történeteket. Abban az időben Kárpátalján a Film Színház Muzsikát egy nap késéssel lehetett kapni. Abban az időben a Szovjetunióban magas színvonalon folyt a művészeti oktatás. Egyszerű, klasszikus módszerekkel nagyon pontosan sajátítottuk el az alapokat. Hullaházba jártunk testeket r ajzolni, harmadévtől végiglátogattuk a nagy múzeumokat. Moszkvában a Tretyjakovképtárat, ahol két nagyszerű festő igézett meg: Vrubelj és Rubljov. Ez a Brezsnyevkorszak viszonylag „laza” szocializmusa volt, bár ennek ellenére ötször meg kellett gondolni, kinek mit mond az ember. – A főiskolán voltak barátai? – Főleg fiúkkal barátkoztam, mert csak két lány volt dekoratőr szakon. A férjemmel a főiskolán ismerkedtem meg. Ő negyedikes volt, én elsős. Ő nézett ki magának, nekem nem nagyon tetszett eleinte. Azt án észrevettem, mennyire különös egyéniség. Nem a külseje, hanem a gondolatai a világról. Sokszor nem vagyunk közös nevezőn, mégsem engedünk egy tapodtat sem a magunk igazából. Így működünk. Két évre elvitték katonának, megvártam. Amikor összeházasodtunk, az ungvári nagymama házába költöztünk, aki akkor már ápolásra szorult. Másfél évig vele éltünk. A házat később megvettük a többi örököstől, rendbe hoztuk, le lehetett volna élni benne az életünket. – Csak? – Csak az ember nem szánja ugyanazt a sorsot a gye rekeinek. – Milyen sorsot? – Azt, amely tele van félelemmel. Amikor nem mondhatjuk ki, amit gondolunk, amikor nem választhatjuk azt, amit akarunk. Ha Magyarországon születek, biztosan filmrendező leszek. Amíg a gyerekek kicsik voltak, szintén nehéz idők já rtak. Szerencsére a férjem megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyekkel pénzt is lehetett keresni, és mégsem adta el magát az ember. Én már Komszomoltag sem voltam, nemhogy párttag. A gimnáziumban minden évben be akartak léptetni, de mondtam, hogy már ta g vagyok, csak a könyvemet nem találom. Békén hagytak. A főiskolán sem kellett belépni, viszonylag elnézőek voltak. Visszatérve a megélhetésre, általában dekoratőrmunkáink voltak, politikai plakátokat festettünk. Én közben írogattam is a kárpátaljai Igaz S zóba. A főiskola után szerettem volna az újságnál dolgozni mint képszerkesztő, de akkor jött a nagymama… Az embernek sokszor kell áldozatot hozni, bár utána kárpótolja az élet. Az írást is visszaadta nekem. Amikor a gyerekeink megnőttek, úgy alakult, hogy tördelőszerkesztő lettem az Igaz Szónál. A főszerkesztő, egy kedves öregúr megengedte, hogy javítgassak, ha valami nagyon nem tetszik a szövegben. Emlékszem, egyszer egy hirdetést jelentettünk meg egy orosz látnoktól, aki pőrén látta az embereket. A hirdet és fejében az egész szerkesztőséget fogadta egy szeánsz erejéig. Mind elmentünk, igaz, közben nevettünk az egészen. Óriási sor kígyózott az ajtaja előtt, minket soron kívül fogadott. Engem csak nézett, majd minden testi bajomat elmondta. Kérdezte, akarome , hogy egy kicsit segítsen. Bólintottam. Hát akkor üljek le, fogjam meg a térdemet, hajtsam le a fejemet, kérte. Fölém hajolt, fölém tette a kezét, amely olyan meleget sugárzott, hogy úgy éreztem magam, mint egy kemencében. Ha nem velem történik, nem hisze m el… Addig rettenetesen fájtak a térdízületeim, gyenge volt a lábam, a térdem, a bokám. Utána vígan legyalogoltam azt a nyolc kilométert, amely a szerkesztőség és az otthonunk között volt. – Ma is jól van? – Azóta is. De nem ezért akartam elmesélni a tört énetet, hanem mert amikor beléptem hozzá, rám nézett, és azt mondta: „Ilyen íráskészséggel ide még nem jött be ember!” Megdöbbentem, hiszen akkoriban csak
