Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-29
20 maradt a München előtti határ, a harmadik fázis pedig már a védekezés volt, előkészületek a magyar étvágy harapásának a kivédésére.” Azaz megszületett a magyar kormányra ráerőltetett lakosságcsereegyezmény. Mivel a m agyar fél húzta az egyezmény végrehajtását, Nosek csehszlovák belügyminiszter elrendelte a deportálást, amelynek során rendőri és katonai segédlettel 43 546 felvidéki magyar került az elűzött szudétanémetek helyébe. (Mint Helena Nosková írja A magyarok és Csehország című tanulmányában: „A magyarok »letelepedésének« struktúrája a különböző hazatérési és Csehországba visszatérési kálváriák ellenére a mai napig megőrződött.”) Az 1945. december 22én a magyar kormány által elrendelt, a magyarországi németek kit elepítésére vonatkozó döntésre azonban nem lehet mentség az, hogy az ország szuverenitása hiányzott, s a győztes Csehszlovákia mohósága nem ismert határt. Szekfű Gyula a szovjet uralommal kiegyezést kereső munkájában (Forradalom után) nem véletlenül emeli ki, hogy „a hitlerista svábokon túl gyakran azok is kitelepítésre kerültek, akik bizonyíthatólag ellenálltak a »volksdeutsch« mozgalomnak és a magyar haza hű fiai maradtak”. Az ok egyszerűen az volt, hogy nekik „többnyire nagyobb birtokuk volt, melyen a sv ábok eltávozásával minél több Csehszlovákiából kivetett magyar parasztnak lehetett új életet szerezni”. Mindszenty hercegprímás joggal figyelmeztette Tildy Zoltán miniszterelnököt a történelmi szégyenre, hogy a magyar állam a zsidó gettó után most a német gettót is megcsinálja (húszezer sváb került a lengyeli lágerbe), s arra, hogy ez a lépés még vissza fog ütni a magyarokra. Sajnos mindez a magyarság történelmi megítélésében – gunyorosan magyar Monroeelvként, miszerint Magyarország a magyaroké – nemcsak a német történeti kutatásokban jelentkezik, hanem a honi német kisebbség történelemújraértelmezésében, szépirodalmában és sajtójában is. (Különösen a Jakob Bleyer Társaság folyóiratának, a Sonntagsblattnak a hasábjain.) Földesi Margit történész – aki alapo san beásta magát a párizsi békekötés terjedelmes iratanyagába, gondoljunk csak Balogh Sándorral közös munkájára: A magyar jóvátétel és ami mögötte van – most a kerekasztal adta nyilvánosságot kihasználva ismét elmondta, hogy a Csehszlovákiának fizetett mag yar jóvátétel a Csorbatói szerződésben a Szlovákiában hagyott magyar vagyonok fejében lett leírva. S itt mindjárt a mába toppanunk. Zétényi Zsolt, az 1990es Országgyűlés képviselője, aki a Felvidékről kitelepítettek ügyében akkor interpellált is, ügyvédi alapossággal fejtette ki, hogy mivel állampolgárai vagyoni kárát egy nemzetközi szerződéssel maga az állam okozta, ezért a párizsi békeszerződésben is magára vállalt kárpótlás elől nem térhet ki. Annál kevésbé sem, mert az Országgyűlést az Alkotmánybírósá g már két ízben is felszólította arra, hogy ez ügyben törvényi úton lépjen. A szlovákoktól nem várhatunk semmit, de a pozsonyi kormányban részt vevő magyar párt, az MKP sem mer elmenni addig, ameddig a dubceki tavasz idején a galántaiak. A magyarkérdésben ma is érvényesek Viliam Plevza, a szlovák párttörténetírás nagyjának 1979ben magyarul is kiadott, A CSKP nemzetiségi politikája című könyvének szavai: a Csemadok galántai járási bizottsága irreális, lényegében nacionalista követeléssel lépett fel, amikor határozatban követelte „a kosicei kormányprogram revízióját, a reszlovakizálást, a deportálás és az áttelepítési akció átértékelését, az érintettek rehabilitálását, anyagi kártalanítását…” A lakosságcserével a szlovákok sem jártak egyértelműen jól. Főként az egykori Monarchia területéről, de még orosz földről is az egységes csehszlovák állam erősítése jegyében 228 ezer cseh és szlovák származású lakos települt vissza, ebből 73 273 volt a magyarországi szlovákok száma. A Trianon által még további két részre szabdalt (jugoszláv s román Bácska és Bánát) nagyszámú délalföldi szlovákság a visszatelepüléssel így önmaga idézte önnön fejére az asszimiláció, a nyelvvesztés rémét, amelyet – ellentétben a saját értelmiségét szinte a semmiből újra megteremtő magyarorsz ági németek panaszaival – aligha lehet valamiféle magyar nacionalizmus rovására írni. (Bár a honi szlovák kisebbségi önkormányzatok egyegy kirohanását illetően úgy tűnik, mintha ez és nem az áttelepülés lett volna az elsődleges ok.) Míg a hivatalos Magya rország hallgat a benesi dekrétumok ügyében – kivéve Orbán Viktor egy megjegyzését, amelyet kisebb sajtóvihar követett – , a németek és csehek között heves vita folyik. Karl Schwarzenberg herceg, aki Havel elnök titkárságát vezette és jelenleg a cseh felsőh áz tagja, egy kézlegyintéssel intézné el a dolgot: a dekrétumok a háború utáni zord idők korántsem szokatlan dokumentumai közé sorolhatók. Edmund Stoiber bajor kormányfő néha rádörög Prágára, ahol a honatyák ilyenkor a homlokukat ráncolják, mígnem Paroubek miniszterelnök a nagy nyilvánosság előtt megköveti az ellenállási mozgalomban részt vett szudétanémeteket, akik egyébként egy demokratikus Németországért, nem pedig egy benesi, második republikáért harcoltak. (Valószínűleg ők is hallgatták a BBC adásait é s Benes fenyegetéseit.) Johann Böhm, a bajor szabad állam volt elnöke Busht idézve Jaltát a világtörténelem legnagyobb tévedései közé sorolta, hozzátéve, hogy ezek szerint Potsdam – amely többek közt legális keretet adott a keleti területek német lakosságá nak elűzésére – ugyancsak az. Bernd Posselt, az Európai Parlament CSUképviselője genocídiumról beszélt, amelyet már a háború folyamán gondosan megterveztek, s azt pedzegette, hogy a határon túli
