Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-15
7 durván 40 százaléka. Ám a jövőre nézve a Felvidéken ez a probléma még inkább fenyegető. Itt a vegyes házasságokból született gyermekek csupán 20 százaléka lesz magyar nemzetiségű. De még ennél is súlyosabb az úgynevezett kiházasodás aránya: a magyarok több mint 25 százaléka köt vegyes házasságot. Jól ismert, hogy az iskolapolitika terén a környező országok közül Csehszlovákiában, majd Szlovákiáb an érte a legerősebb elnyomás a magyarságot – ennek következményeit figyelhetjük meg manapság. A Felvidéken különösen létfontosságú lenne, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába iratkozzanak be; talán megkockáztatható, hogy a kedvezménytörvénynek, valamint a Rákóczi Szövetség áldozatkész munkájának köszönhetően e tekintetben az elmúlt években történt előrelépés. Ám a felvidéki magyarság tömeges identitásváltásának megakadályozására ez aligha elegendő. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, a reszlovakizáció idejéből ismert „Maradj magyarnak!” buzdítás kellene hogy átjárja a magyarokat. Legkisebb mértékben, 156 ezerről 152 ezerre, azaz négyezer fővel, 2,7 százalékkal a kárpátaljai magyarok száma csökkent, arányuk a régión belül 12,8 százalékról 12,1 százalékra apadt. A csupán négyezer fős fogyás hátterében azonban nem az áll, amit korábban sokan feltételeztek, miszerint itt magas a magyarok népszaporulata. Ezzel szemben, sajnos, itt is alacsony. A teljes termékenységi arányszámra nézve nincsenek ugyan adatok, de az abs zolút számok önmagukban is beszédesek: a becslések szerint ötezerrel többen haltak meg, mint ahányan születtek. A Magyarországot érintő vándorlás egyenlege ugyancsak negatív, ötezer fő. Az 5+5=10 ezerből hogyan lesz mégis csupán 4? Úgy, hogy Kárpátalján a magyarság disszimilációs nyereséget könyvelhet el. Bár a szakemberek vitatják, hogy ez magyar – ukrán (ruszin) viszonylatban tömegesen érvényesülte, avagy csupán a kedvezménytörvény hatására egyszeri, statisztikai nemzetváltásról van szó a ruszin, szlovák é s cigány nemzetiségűek körében. Bármi álljon is a háttérben, megrázó és megható, hogy több mint nyolcvan évvel Trianon után Kárpátalján még ma is dicsőség a magyar nemzetiséghez tartozni. Ez a körülmény nem lebecsülendő távlatokat nyit meg a nemzetpolitika horizontján. Szerbiában a magyarok száma 1991 és 2001 között 344 ezerről 293 ezerre, vagyis 51 ezerrel, 14,5 százalékkal csökkent. Az itteni magyarság szinte kizárólag Szerbia Vajdaság nevű közigazgatási egységében él, ahol aránya a jelzett időszakban 16, 9 százalékról 14,3 százalékra apadt. A Vajdaság elnevezés mellett röviden érdemes elidőzni. Az 1849 és 1860 között létező „Szerb Vajdaság – Temesi bánság”ból származtatható, s azt sugallja, mintha a terület eredendően szerb lakosságú volna, ahová a magyar ok beköltöztek. Jól tudjuk, hogy nem így van. (Az 1910es népszámlálás szerint a terület 55,4 százalékban, de még 1921ben is 51,4 százalékban magyar és német többségű volt. A nem egészen száz év alatt végbement etnikai változás mértéke megdöbbentő.) Talán éppen ezért kerülik sokan a Vajdaság szóhasználatot, s a területet a nemzeti romantika hevületétől is áthatva Délvidékként emlegetik. Ám ez is felvet problémákat. Magyarországnak a Dunától keletre és északra eső déli részét az Árpádkorban Alvidéknek, a t örök megjelenésekor Végvidéknek hívták. A Délvidék megjelölés a XVII – XVIII. századból származik. A Bácska és a Bánság (az egykori Torontál, Temes és KrassóSzörény vármegye), valamint a Szerémség (az egykori Szerém megye keleti fele) tartozott oda. (A tria noni békediktátum a Bánságot két részre osztotta, kisebbik, nyugati harmada került a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz – a többi Romániához – , ez a Bánát.) Délvidéken tehát ma a történelmi Magyarországnak az 1918. december 1jén kikiáltott SZHSZkirályságh oz csatolt részeit – tájegységi megnevezésekkel: a Muravidék, a Muraköz, a Drávaszög, a Bácska, a Szerémség és a Bánát – értjük. Ha tehát nem általában erről a területről, hanem egyértelműen a Szerbiához tartozó legnagyobb darabjáról beszélünk, akkor jobb híján mégis a Vajdaság elnevezés a legkevésbé helytelen. A teljes termékenységi arányszám 1,38ról 1,43ra emelkedett, s Kárpátmedenceszerte a legmagasabb a magyarság körében. Ez több okból is meglepő. Egyrészt a magyarok természetes népszaporulata elős zör – még a hatvanas években – a Vajdaságban fordult át negatívba, másrészt az elmúlt évtizedben az a kép alakult ki, hogy ez a régió „kiürült”, a fiatal korú magyarok közül aki tehette, átköltözött Magyarországra. A mutató növekedése a szakemberek szerint éppen a háborúval okolható: a fiatalok kivártak, és elhalasztották a gyermekáldást. Ugyanakkor ez azt is sejteti, hogy nem tartós, csupán átmeneti növekedésről van szó. A születések és az elhalálozások különbsége ennek ellenére sajnos negatív, mínusz hate zer fő, a fogyás durván 10 százaléka. S bizony a Magyarországot érintő vándorlás jelentős: 24 ezer fő, azaz a fogyás 50 százaléka. A fennmaradó durván 40 százalékért, 21 ezer főért a külső elvándorlás, valamint (nagyobbrészt) a beolvadás tehető felelőssé. A Vajdaságban a vegyes házasságból született gyermekek körülbelül negyede lesz magyar nemzetiségű, tehát a vegyes házasságban fogant gyermekek közül a magyar nemzet számára minden második elvész. A horvátországi magyarok száma 22355ről 16595re, vagyis 57 60 fővel, 25,8 százalékkal csökkent. A Vajdasághoz hasonlóan itt is magasabb az átlagos gyerekszám (1,35), mint a kilencvenes évek elején (1,26). Ugyanaz lehet a magyarázat: a háború miatt elhalasztott gyermekáldást pótolhatták be az emberek. A fogyás mért éke ennek ellenére sokkoló. Összességében 904gyel haláloztak el többen, mint ahányan születtek. A
