Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-11
18 1989 ut án mintha nem lett volna szalonképes József Attilát emlegetni. Ha megnéznénk a József Attilaemlítéseket, akkor kiderülne, hogy megritkultak, mintegy beállt egyfajta önkontroll. Ez elég nagy baj, de annak az időszaknak még sok hordaléka volt. Lehet, hogy s okak számára túlzott és erőltetett most ez a hirtelen József Attilakultusz, de erre szükség volt, nagyon örülök neki. (…) Különben az, hogy József Attilát proletárköltőnek címkézték, nagyon fontos volt abban a korban, mert azáltal lehetett intenzíven tan ítani, elemezni, szavalni. Nagy alkotókat meghempergettek ebben az ideológiai sárban, de ugyanakkor ez arra is szolgált, hogy lehetett őket tanítani, lehetett őket tanulni, lehetett a verseiket mondani. Dsida Jenő mélyen katolikus költő volt, de van neki egy versciklusa, a Bútorok, ami nem igazán jó műve, viszont rá lehetett fogni, hogy ez egy osztályharcos alkotás, előtérbe hozták annak idején, egy kicsit elemezték, fölmutatták, és akkor Dsida Jenő mindjárt mehetőssé vált. (…) Itt van például Wass Albe rt. Wass Albertről nem lehetett beszélni, pedig Wass Albert fontos írója az erdélyi magyar irodalomnak, bár azért most, azt hiszem, átestünk a ló túlsó oldalára. De ez is része annak, ami történik velünk, és ez is a helyére kerül. Őt fel kellett fedezni, m ost kissé sokan fedezték fel. A '90es évek elején bárhová mentem, bármilyen ünnepségre, Reményik Sándortól „a templomot s az iskolát" hallhattuk. Egyébként Reményik Sándor jó költő, az más kérdés, hogy nagyon kevesen ismerik őt igazán. Fölhígította, sajno s, a verseit, túlságosan népszerűén fogalmazott, sokszor publicisztikusan, de nagy tehetségű költő, csak nem tudta ezt a tehetségét igazán kiélni. Most pedig, már évek óta, bárhová megyek, bármilyen ünnepségre, Reményiket már nem is mondják, most Wass Albe rtet mondják. "A víz szalad, a kő marad" – most már néhány éve ezt hallom. Szekus dosszié, kommunizmus Egyáltalán semmire nem jöttem rá, amit nem tudtam, semmire. Ezek megszűrt dossziék voltak. De mondom, az rajta volt, hogy ez egy úgynevezett „dosar d e urmărire", megfigyelési dosszié, benne van a rendelet, benne van néhány jelentés - nyilván álnéven - rólam, és néhány levél például svédországi barátaimtól, amit eredetiben kaptam meg a dossziéban. Tehát nem az történt, hogy elolvasták a leveleimet, hane m egyszerűen nem kaptam meg annak idején. Érdekes dolog tizenöt esztendő múltán elolvasni egy levelet, amit neked írtak, egy volt szekuritátés dossziéban. Arról szó sem lehetett, hogy alkalmi verset vagy valami ilyesmit írjak. De ez a kortól is függ. Mer t az ötvenes években például, tudom én is, sokkal nehezebb volt ellenállni. Ezért nem is értek egyet azzal, hogy most a fiatalabb generációból egyesek előveszik, hogy egyikmásik, egyébként kiváló költőnknek az ötvenes években milyen versei jelentek meg, m iközben nem tudják, hogy akkor pontosan mi is történt. (...) Az lehet, de Lászlóffy Aladár kiváló költő, és egyáltalán, a hetvenesnyolcvanas években ő számomra nagyon karakán, nagyon tisztességes ember volt. Ebben egyezzünk meg! Hogy az ötvenes években ki mit írt, arról lehet beszélni, és nem kell eltitkolni, de azért az illető korban kell elhelyezni azt a dolgot. És ez úgy helyes, ha magát a kort is elemezzük, azt, hogy melyik korban hol volt a kompromisszumnak a határa. Mindig létezett egy közösségi kons zenzus, ezt te is tudod, hogy mi a szükséges kompromisszum, és mi az árulás, a megalkuvás, a becstelenség. Nekem az az érzésem, hogy akkor jobban tudtuk ezt. Utólag is kell erről beszélni. De azért most egyesek tényleg minden erkölcsi mércét elveszítenek, előveszik József Attilának a csapnivalóan rossz versét Trianonról, amit akárhogy számolom, kamaszkorában írhatott, ezt a verset ő nem is vette be semmilyen kötetébe, tehát nem tekintette érvényes műalkotásnak. Letagadni nem szabad, és nem is kell, és ha va laki például József Attiláról értekezik, akkor nyugodtan utalhat erre a versre. De kiállni egy színésznek és elszavalni, hogy „József Attila: Nem, nem, soha!", azt nem illik. Ha József Attila nem tekintette érvényes versének, akkor ezt versként elmondani n em erkölcsös dolog. (..) (...) Persze, az igazi író vagy művész tudja, hogy mi a jó a másik munkájában. Ebben különbözik a politika és az irodalom: az irodalmi életben, én azt tapasztaltam, sok a hiúság, irigység, gőg, verseny, rivalizálás, önzés, de azért tetszik, nem tetszik, eg yvalamit el szokás ismerni: ha a másik értéket alkotott. (...) (...) Sokat tanulsz, amikor szerkesztőként olvasod másoknak a szövegeit. Ha egyébként leülsz József Attilát vagy Adyt olvasni, akkor egyszerűen azonosulsz vele, és úgymond belekerülsz az ille tő szövegnek a világába, azzal együtt lélegzel, és az élmény így teljes. Na most, ha szerkesztőként olvasol egy szöveget, akkor nem ez történik.
