Reggeli Sajtófigyelő, 2006. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-04-01
12 környezetvédelmi meggondolások Hágában nem arattak diadalt, de nem is lökték félre őket, helyet kaptak az ítélet szövegében is a csúcsra járatásos üzemeltetési mód elvetésének formá jában. Kitör a botrány Lényeges, hogy a Nemzetközi Bíróság megállapította, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy nemcsak hogy nem építették meg a nagymarosi vízlépcsőt, hanem felépítésének többé nincs is értelme, mert ténylegesen mindkét fél le mondott a csúcsra járatással való üzemeltetésről. A kártérítés kérdésében a bíróság kimondta: „Szlovákia jogosult azoknak a károknak a megtérítésére, amelyeket saját maga szenvedett el. Magyarország ugyanakkor jogosult azon kárainak megtérítésére, amelyeke t a Duna elterelése következtében elszenvedett, mert Csehszlovákia a C variáns üzembe helyezésével, majd pedig Szlovákia azáltal, hogy azt üzemben tartotta, megfosztotta Magyarországot egy megosztott vízforrásban való jogos részesedésétől, amely vízforrást lényegében saját hasznukra aknáztak ki.” A bíróság tehát salamoni ítéletet hozott. A szlovákok talán derűsebben mosolyogtak Hágában, mint a mi küldötteink, de búbánatra nekünk sem volt semmi okunk. Legalábbis a bíróság ítélete miatt nem. Az ítélet áttanul mányozásából egyszeri átolvasás után is kitűnik, hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál vagy másutt gátat építeni. Ezt Horn és a mögötte álló gátépítő lobbi nem akarta tudomásul venni. A szlovák szakértőkkel versenyezve keresték tehát, hol találnak a t erjedelmes ítéletben olyan passzust, amely Magyarország ellen értelmezhető és alkalmazható: Nemcsók Jánosra és közeli munkatársaira várt az a bűvészmutatvány, hogy a hágai ítélet cilinderéből elővarázsolják a gátépítés nyulacskáját. Valamit, ami ugyan ninc s benne az ítéletben, de aminek mégis onnan kell előkerülnie, hogy a bíróság tekintélyével lehessen takarózni a horribilis költségekkel járó, gazdaságtalan gátépítés újrakezdésénél. November 25én Nemcsók azzal lepte meg az országot, hogy a kérdéses Dunas zakaszon két kisebb duzzasztómű megépítésének lehetőségéről elmélkedett, mégpedig Nyergesújfalu és Szob térségében. Ezzel hatalmas vihart és koalíciós vitát kavart a kormányon belül. Az SZDSZ igyekezett elhatárolódni a tervtől. „Nem létező döntést nem lehe t egyhangúlag támogatni” – mondta Kuncze arra válaszolva, miszerint ő is egyetértett volna a kétgátas tervvel. Az ellenzék erősebb hangot ütött meg. Illés Zoltán Nemcsókot a tárgyalások vezetésére alkalmatlannak minősítette, mondván, az államtitkárt Horn k ézi vezérléssel irányítja (Népszabadság, 1997. november 28.). Az MSZP azonban felsorakozott Nemcsók mögött. „Nemcsók a kormány bizalmát élvezi!” – hangoztatta Kiss Elemér kormányszóvivő. „A kétgátas tervet nem Nemcsók találta ki, hanem a kabinet” – nyilatk ozta Gál Zoltán házelnök. Végül Lotz miniszter is beállt a sorba: „Szakmailag tartható a kétgátas megoldás” – mondta, de hozzátette, hogy legalább annyiba kerülne, mint egy nagy gát megépítése. Természetesen Horn kiállt Nemcsók mellett, azzal érvelve, hogy a „hágai ítélet Magyarország számára nem siker, pláne nem győzelem, és csak azért nem vereség, mert van lehetőség megállapodásra a szlovákokkal”. Kíméletlenül támadta a környezetvédőket, akiket szerinte „nemhogy a Dunához, de még egy fürdőkádhoz engedni i s kockázatos lenne” (Népszabadság, 1997. december 2.). Az SZDSZt kínosan érintette az alsó vízlépcső építésének gondolata, de mint előtte és utána anynyiszor, nem akart lemondani a hatalomban való részvétel előnyeiről, s kiállt Kovács László érvelése mell ett, miszerint nincs kötelező megállapodás, tehát nincs mit megvétózni. (A májusi választások során kiderült, milyen drága árat fizetett ezért a megalkuvásért!) Nemcsók – Horn utasításainak megfelelően – néhány rövid hét alatt eljutott a dunai alsó vízlépc ső határozott ellenzésétől a megépítésének elvi elfogadásáig. A színjáték szerint kemény alkudozások után sikerült valami új megoldásban megállapodniuk, holott valójában az 1995 – 96os titkos tárgyalások során már kidolgozott tervezetről fújták le a port, s rábólintottak arra, amiben tulajdonképpen már több mint egy évvel korábban megállapodtak, de amivel akkor nem mertek előhozakodni. Hornék most sem merték közzétenni a megállapodás szövegét. A „régiúj” tervezetet 1998. február 27én Bacó és Nemcsók, a két küldöttség vezetője „parafálta”, azaz kézjegyével látta el, jelezve, hogy azon már nincs mit változtatni, de az aláírást március 5i nyilatkozata értelmében a Hornkormány egyelőre elhalasztotta. A kormány magatartásának indokait könnyű megfejteni. A kere tmegállapodás pontjait a hágai ítélettel nem lehetett megindokolni, tartalmát az ország többsége, ha megismeri, egyértelműen elutasította volna, ám semmi esetre sem szerezhetett róla tudomást néhány héttel az országgyűlési választások előtt. Kiss Elemér ko rmányszóvivő a nemzetközi szokásokra hivatkozva próbálta védeni a kínos titkolódzást. Nemcsók a Hornkabinetet az első bátor magyar kormánynak nevezte. A tervezet pontjait szigorú titoktartás övezte mindaddig, amíg annak szövege – ki tudja, hogyan – a Néps zava szerkesztőségébe került, amely 1998. március 11i számában teljes terjedelmében leközölte.
