Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-18
5 Szeplős fogantatás Népszabadság • Aczél Endre • 2006. március 18. Milosevicsnekrológok 70 százaléka b ukott nacionalistaként, 30 százaléka politikai haszonlesőből (opportunistából) lett könyörtelen hatalommegszállottként parentálja el Szerbia és KisJugoszlávia egykori elnökét. Nincs, aki hízelegjen neki; nem csoda. De előrebocsátom: a kisebbségi vélemén y a kegyetlenebb. Tudniillik egy nacionalistának mégis csak van hite egyvalamely eszményben, legyen az bármenynyire retrográd fölénytudat is olykor. Az opportunistának meg se valódi hite, se valódi meggyőződése: ami másnak hit, neki eszköz. Pontosabban: má sok hite az ő eszköze (szerszáma, ugródeszkája stb.). Ahhoz, hogy a Milosevicsjelenség érthető, felfogható legyen, negyven évet kell visszamenni időben. Jugoszlávia méhében akkor, a 6oas évek közepén kezdenek érlelődni azok a változások, amelyek idővel meghatározóak lesznek az egyetemről épp hogy kikerült, ekkor talán még mit sem sejtő "Szlobo" életében. 1966ban ugyanis Tito egyetlen mozdulattal - hatásköri túllépés címén - leváltja leghűségesebbnek hitt harcostársát, a teljes belbiztonsági apparátus t ellenőrző Alekszandar Rankovics alelnököt. Vele - figyeljünk jól! - nemcsak az ország legrettegettebb embere, a kemény diktatúra mozgatója távozik, hanem a soknemzetiségű országban gyakorolt, olykor kíméletlen szerb centralizmus zászlóvivője. Rankovics i dején kimondatlanul is, ha úgy tetszik, történelmi jogon, "a szocialista Jugoszlávia születéséhez való hozzájárulása mértékében" a szerbség gyakorolta az egyetlen államalkotó nemzet funkcióit: szerbek ültek a központi hatalom minden intézményének, különösk éppen az államigazgatási, katonai és rendészeti szerveknek az élén. Némiképp leegyszerűsítve a dolgot: a kommunista hatalom egyenlővé vált a szerb hatalommal. Rankovics eltávolítását érdekes módon nem csak - történetünk szempontjából nem is elsősorban - a kommunista régi gárda tagjai élték meg rosszul, hanem a szerb nacionalisták is. Közönséges szerbellenességet gyanítottak mögötte -- mintha a horvátszlovén hátterű Tito már rég erre készült volna. Való igaz, hogy az elnök ekkor már kezdte anakronisztikus nak érezni a szerb hegemóniát, melyet egyébiránt a Sztálinnal majd örököseivel dacoló állam egyben tartása, a centrifugális tendenciák kiküszöbölése szempontjából történelmileg elkerülhetetlennek tartott. Lassú, de biztos kézzel hozzálátott egy "valódi" fö derális rendszer intézményeinek kiépítéséhez, érettnek tartván erre Jugoszlávia "népeit és nemzeteit"; s azzal a kemény meggyőződéssel, hogy a nacionalista elhajlásokat és kitüremléseket, ha lesznek, adminisztratív úton elfojtja. (Míg tehette, megtette. Ha emitt "fejbe vert" egy szerb nacionalistát, mindenki biztos lehetett volna, hogy holnap, amott, "fejbe ver" egy horvátot. Az egyensúly kedvéért.) A titói munka az 1974es alkotmányban tetőzött, amely valóban megvalósította a föderalizmust, "sportszerűen " porciózta el a köztársaságok képviseleti jogait, ráadásul autonómiához - és ugyancsak szövetségi képviseleti jogokhoz - juttatta Szerbia két tartományát, a soknemzetiségű, bár szerb többségű Vajdaságot és a masszívan albán többségű Koszovót. A szerb hege mónia, bár a hadseregben például fennmaradt, jelentősen enyhült, viszont a szerb nacionalisták egy újabb, a Rankovicsféle tisztogatás utóhatásainál léptékekkel nagyobb sérelmet véltek elszenvedni. Nehezen felfogható, de a "titói alkotmány"születésekor ker ül forgalomba az a sajátos fogalom, hogy "a szerb nemzetnek nincsen saját állama". Ami úgy volt értendő, hogy miközben a szlovénoktól a horvátokon át a macedónokig minden nemzet a saját köztársasági határain belül tudhatta sajátos etnikumát, vagy legalábbi s annak túlnyomó többségét, a szerbség 4o százaléka, bő 3,5 millió ember a (belső) határokon kívülre szorult. Tito halála után (1981) a nem szerb tagköztársaságokban s - tagadhatatlanul - az albánok irányította Koszovóban a nemzeti érdekérvényesítésnek s okkal markánsabb jeleivel lehetett találkozni, mint annak előtte. Rákövetkezően a szerb nacionalizmus szótárából az "állam nélküli nemzet" fogalmát fokozatosan kigyömöszölte a "szenvedő
