Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-18
6 nemzet" fogalma, melynek aztán a tartalmát a Szerb Irodalmi és Művésze ti Akadémia 1986ban kelt Memoranduma bontotta ki. (Ez is kerek évforduló, mint a Rankovicsaffér: ennek épp 2o éve.) Az emlékiratot Szerbia vezető értelmiségi figurái fogalmazták meg; zömmel nem kommunisták. Benne már a koszovói szerbség "fizikai, kulturá lis, politikai és jogi genocídiumáról"(!) esik szó, továbbá arról, hogy a szerbeket Horvátországban - immár csak kulturálisan - erőszakkal asszimilálják. (A mából visszanézve világos képlet rajzolódik ki. A Memorandum szerzői az általuk tragikus színekke l megrajzolt tünetegyüttest a helyi nacionalizmusoknak az "igazi" föderalizmus fölötti győzelmeként bélyegezték meg, mivelhogy csak az "államalkotó" szerbség számára nem létezett a nacionalizmus és a föderációellenesség EGYIDEJŰ opciója! A szerb nacionalis ta megint hegemón akart lenni az EGYSÉGES Jugoszlávián belül, míg szlovén, horvát stb. társai a "kizsákmányoló" szerb hegemóniával együtt kérdőjelezték meg Jugoszlávia állami egységét.) Mit indítványoztak tehát a "memorandisták"? Az alkotmány módosítását úgy, hogy a nagy jugoszláv föderáción belül szűnjék meg a Szerbián belüli "kis föderáció", azaz a Vajdaság és főként Koszovó autonómiája. Javasolták továbbá, hogy az EGÉSZ jugoszláviai szerbség - még mielőtt az állam fölbomlik - kapjon lehetőséget "akarat ának és szándékainak" kinyilvánítására, "nemzeti érdekeinek érvényesítésére". Ebben a szerb értelmiség krémje által megfogalmazott, finomnak is mondható formában jelent meg először az öszszes szerb egy államba terelésének, azaz: NagySzerbiának az igénye. Végül, a "memorandisták" - ominózus módon - felszólították a szerb politikusokat, hogy "ne legynek passzívak, ne várják ki, mit mondanak a többiek, ahogyan ezt oly gyakran tették a múltban"! Íme, készen állt a projekt; NEM Szlobodan Milosevics fejéből pa ttant ki. Neki, a szürke, de ambíciózus pártkádernek csak annyi volt a dolga, hogy a szerb sérelmi politizálást mozgósító jelszavakká formálja, s amikor kellő támogatást érez maga mögött, lépjen. Kétszer lépett fel a szenvedő szerbség védelmében, százezres tömegek előtt Koszovóban (Rigómezőn), és gyújtó hatású beszédeket mondott. "Fegyvert s vitézt énekelt." Szavainak olyan visszhangja volt, hogy akár csatába is mentek volna utána az emberek - végtére is 1945 óta egyetlen, ismétlem egyetlenegy jugoszláv (sz erb) kommunista vezető sem merészelte ilyen arcátlanul előhúzni a nacionalista kártyát. Második fellépése (1989) évében, immár Szerbia elnökeként gyakorlatilag likvidálta a Vajdaság és Koszovo autonómiáját, ezt megelőzően azonban "kicserélte" (vagy/és leta rtóztatta) nem csak az érintett tartományok, hanem a nevében önálló Montenegró egész vezetését is. Ekkorra a föderáció jövőjéről már olyan fokon mondott le, hogy a Szerb Kommunisták Szövetségéből kitisztogatta a "jugoszlavista" régi gárdát, de az összjugos zláv kompromisszumokat kereső liberálisokat is. Magát a föderációt pedig azzal az álságos - eleve mindenki más számára elfogadhatatlan - ötlettel kívánta megreformálni, hogy a szövetségi parlamentben ne legyenek köztársaságok szerint bérelt helyek, hanem é rvényesüljön országosan az egy ember - egy szavazat rendszer. Miáltal a többségi szerbség (ideértve a horvátországi, boszniai, koszovói, macedóniai szerbeket is, kik vélhetően nemzeti alapon szavaztak volna le) automatikus többséghez jutott volna a törvény hozásban. A vajdasági, koszovói, montenegrói "gleichschaltolásnak" riasztó hatása lett a többi tagköztársaságra. Noha a horvát és más nacionalisták eredetileg a kommunistákhoz (lásd a horvát Tudjman vagy a bosnyák Izetbegovics, két, börtönviselt "naciona lista elhajl ó" esetét), a nacionalizmus pedig a kommunizmushoz képest definiálta önmagát, előállt egy olyan helyzet, amikor a kisebb köztársaságok reformszellemű kommunistái - hogy így fejezzem ki magam - kooptálták a nem is föltétlenül rossz értelemben vett "kisnemze ti" nacionalizmust. Elképzelhetetlennek találták a közös életet egy olyan országban, amelyet Szlobodan Milosevics vezet. Kiváló példája volt ennek a friss lelkiállapotnak a szlovén Kucan vagy a macedón Gligorov esete. Elindult a menekülés a föderációból -- anélkül, hogy" a szétválás szabályait, rendezett körülményeit" eleve meghatározták volna. Nota bene a szabályozásban Milosevics volt a legkevésbé érdekelt, mert az ő horizontján ekkor már a Memorandum második tézise, a "minden szerbek állama" rajzolódott ki. A gyatra horvát majd bosnyákmohamedán területvédelmi erőkkel szemben a jugoszláv néphadsereg majd a belőle "átöltöztetett" szerb reguláris és félkatonai erők, összefogva az alvilágból összetoborzott martalócokkal elfoglalták Horvátország területének e gyharmadát, BoszniaHercegovinának pedig a kétharmadát. Más szóval akkora területdarabokat, amelyek többszörösen haladták meg a szerb kisebbségek által lakott körzetek nagyságát. Lényegében megtörtént - Koszovótól a knini Krajináig a szerbek egyesítése, de ennek az volt az ára, hogy Milosevics mindenki mást elidegenített magától. Sőt, ami aztán hosszú távon romba döntötte összes tervét, elidegenítette magától a nemzetek egész közösségét is. Amikor erre rájött, felfogta, hogy nincs nemzetközi erő, amelyik le gitimálná a volt Jugoszlávia belső határainak
