Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-11
16 emlékeik és öntudatuk hátrahagyására kényszerítve – kiforgatták eredeti közegéből. Tragikusan meggyengültek azok a kapcsok, amelyek a magyarokat egymással és a közös múlttal összekötötték. Kárpátmedencei kutatási p rogramunk éppen ezért a gyógyítást és a visszaépítést tűzte ki célul. Ha ugyanis nincs közelünkben a Biblia, amelyet még a dédapa forgatott, ha rossz napokon nem tudunk kimenni a szeretteinkhez a temetőbe, gyakorlatilag mindent meg tudnak velünk tenni. Ha nincs kapaszkodó, egyik napról a másikra összetörhetnek, megalázhatnak, öszszeveszíthetnek bennünket. Gyulai Pál írja az Egy udvarház utolsó gazdája című szép regényében, hogy a nemesember kúriája szent. Beeshet az eső, szabadon járhat a szél, becsaphat a villám, de idegen ember, még a király is csak vendégként jöhet be. Igaz, ha behívtam, szívesen látom, vendégnek tekintem, sőt, mondja Gyulai, védelmében meghalni is kész vagyok. Száz évvel ezelőtt a helyek még kitüntetett figyelmet élveztek. Akinek helye v an, annak a világ lemérhetővé válik, az ilyen ember képes magát közösséghez és igazsághoz mérni. Aki megtalálta a helyét, abban természetszerűen születik meg az ítélőerő, és megtalálja saját barátait, igazságait és feladatait. – Ha viszont a televíziót bek apcsoljuk – akár egy kúriában is – , a védelem és az intimitás azonnal megszűnik. – Sem ideologizálni, sem agitálni nem szükséges. A magyar nemzet páratlan adottságokkal rendelkezik. Nekünk csupán az akadályokat és a görcsöket kell csökkenteni. A hőseink, a verseink, az udvarházaink, a kutyáink, a boraink, a városaink, a saját megtalált ritmusunk majd elvégzi a többit. – Van miből terveket kovácsolni? Úgy tudom, az egyedülálló Trianon Múzeum is vegetál. – Hát pénzügyileg valóban. Ahogy egyébként a magyar kor mányzat a múzeumhoz és egyáltalán Trianon kérdésköréhez viszonyul, az valóban botrányos. Olyan nemzeti kulturális közösség ugyanis Európában sem keleten, sem nyugaton nincsen, amely kétséget kizáróan legnagyobb nemzeti tragédiáját ilyen pökhendi közömbössé ggel és önmegsemmisítő gyávasággal kezelné. Amikor 1919. október 26 – 27én, két teljes napon keresztül, Pozsonyban kalapáccsal módszeresen szétverték Fadrusz János fehér márványból készült monumentális Mária Teréziaszobrát – ugyanúgy, ahogy ezekben az évek ben hasonló módon megsemmisítettek több mint 200 magyar köztéri műemléket a Kárpátmedencében – , a csehszlovák rendőrök éberségét kijátszva egy magyar kisfiú a királynő hajfonatából megmentett egy darabkát. A családban ezt a hajfonatot rejtegették, simogat ták. Ez adott erőt nekik évtizedeken keresztül, s most ezt a relikviát a hajdani kisfiú, ma már hófehér hajú férfi elhozta a Trianon Múzeum számára. Mit mondjak ennek a nagyszerű embernek, miért nem tudok kitüntetést, elismerést, nyilvánosságot adni, vagy gyűjtést szervezni a szobor további darabjaiért? Bármilyen fájdalmas kimondani, Magyarország adófizetői jelenleg nem tudnak úgy rendelkezni, hogy emlékezetüket méltó körülmények között megerősítsék, hogy fájdalmukat, könnyeiket, hőseiket csendben, áhítatta l, nekik tetsző módon tisztelhessék. Franciaországban, Görögországban vagy Lengyelországban ez elképzelhetetlen. A mai magyar kultúrpolitika szerepvállalása inkább a csehszlovák rendőrhöz közelít, aki parancsra, nem létező kényszerekre hivatkozva és agress zív tudatlanságból akadályozza a mentést. A Trianon Múzeumban minden tizedik látogató zokog. Nagyon sok embernek ez az egyetlen apró, fájdalmas elégtétele évtizedek óta. A jelenlegi magyar kultúratámogatás róluk mondja ki kegyetlen ítéletét. – Hogy viszony ulnak az egyetemen a mai fiatalok Trianonhoz? – Néhányan tartózkodással gondolnak rá, mások abszolút nem ismerik a kérdéskört. Pedig ha valaki a saját múltjától fél, letakarja, kivakarja azt, a lehető legrosszabbat teszi magával. A legfontosabb megállni, b irtokba venni a múltat, egyaránt szembenézni az örömmel és a fájdalommal. Minden egészséges közösség ezt teszi. Hogy a fiatalok egy részénél ez a szembenézés elkezdődhessen, ahhoz olyan partizánakciók, mint a Trianon Múzeum, nem elegendők. Ezt a magyar nem zeti kormányzatnak koncepciózusan kell vállalnia. A magyar emberekben jelenleg rejlő képességeket valamilyen módon aktivizálni és kanalizálni kell. Németh László egy Arany Lászlótanulmányában írja, hogy mi magyarok vagyunk a legjobb példái annak, hogy a k épességek megléte és a történelmi sikeresség nem feltételezik egymást. Ahhoz, hogy a magyar nemzetben lévő képességek teret nyerhessenek, megfelelő szerepet, történelmi pályákat kell biztosítani. – Mit ért nemzeti kormányon? – Ha az 1998 – 2002es kormányzat i ciklus végső eredményének azt tekintjük, hogy újra képes volt természetessé tenni, a helyére emelni néhány polgári értéket, mint a tanulás, a teljesítmény, a család, úgy 2006tól a következő kormánynak nemzeti kormányként kell megalakulnia, s természetes sé és valóságosan hatóvá tennie a szolidaritás, a nemzeti integráció, a hagyomány és a közösségi öntudat kifejezéseket, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Ha az emberek kezdik látni és érezni az azonosságokat a szomszéd sorsa, az Úzvölgyi magyarok és a saját életük között, akkor nem lesz terepe sem az egymásra uszításunknak, sem pedig az uszítóknak. Úgy látom, hogy hosszú évtizedek óta Magyarország szemüveg nélkül hunyorog és vakoskodik. Talán most érett meg az idő arra, hogy felvegyük a szemüveget. H a az ország meglátja, honnan jött, milyen tehetségek, milyen lehetőségek szunnyadnak benne, akkor új időszámítás kezdődhet.
