Reggeli Sajtófigyelő, 2006. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-02-23
24 Az egyetemi professzor havi bére a legmagasabb fizetési osztályban (kb. 32 éves pedagógiai tevékenység után) alig haladja meg a 26 ezer koronát. Magyarországon pl. félmillió forint feletti ez az összeg. Ilyen körülmények között ki marad meg a pályán? Az idősebbek, és átmenetileg azok, akik nem találnak jobban fizető állást. A jó képességű fiatalok zöme másutt, gyakran külföldön keresi a boldogulását. Akik megmaradnak a tanári pályán, azok másodállást vagy másodállásokat keresnek. Letanítják óráikat és elrohannak pénzt keresni. A „nemzet napszámosai” helyett lassan már csak „vendégmunkásokról” beszélhetünk. És ilyen körülmények között próbálunk egyetemet építeni és megalapozni a tudásalapú társadalmat! Nyersanyagokban, anyagi javakban szegé ny ország vagyunk. Az emberi fők kiművelése, az emberi erőforrás fejlesztése révén talán felzárkózhatnánk a „gazdagabb” országok közé. De a hangzatos szavakon kívül alig teszünk valamit azért, hogy ez így is legyen. Pedig követendő példa lenne bőven: az á zsiai kistigrisek, Kína, Korea, Finnország, Írország és folytathatnám a sort. Nem vagyok pesszimista beállítottságú ember, de az iskolák ilyen szintű lebecsülése már a felelőtlenséggel határos. l A 20. század hatalmas vívmánya, hogy először a történelembe n humanizálni tudta a hatékony és sikeres, de immorális és embertelen piaci kapitalizmust. II. János Pál pápa 1993. évi nyilatkozata szerint a „kapitalizmus abbérációjának” a leküzdése a „szocializmus eszméinek köszönhető”. Miután megküszködtünk a szocial izmussal, s meggazdagodott nálunk is a társadalom egy szűk rétege, a vadkapitalizmus körülményei között vane remény arra, hogy a jólét „lecsurog” az alsóbb rétegekig, s a jóléti állam és az „emberarcú kapitalizmus” is utolér bennünket, itt KeletKözépEur ópában? – Optimista vagyok, ezért bízom abban, hogy előbbutóbb a jólét „lecsurog” az alsóbb rétegekig is, de addig még sok víz lefolyik a Dunán. A 90es évek elején kialakult egy szűk, de nagyon gazdag réteg. Ezek az emberek lelkileg nem tudták, nem tu dják, vagy nem akarják feldolgozni azt a helyzetet, amibe hirtelen kerültek. A szegényebbek, az elesettek iránti szolidaritás ismeretlen fogalom a többségük számára. Inkább a gőg, a hivalkodás, a gazdagság fitogtatása jellemző erre a társadalmi rétegre. A világ számos országában a jótékonykodás jellemzi ezeket az embereket. Iskolákat, sportlétesítményeket, kultúrközpontokat építenek, alapítványokat működtetnek. A szlovákiai újgazdagok többsége két kézzel szórja a pénzt, palotákat épít, többmilliós gépkoc sikat vásárol, Afrikába és Szibériába jár vadászni. A tudásalapú társadalom kellene, hogy meghozza a változást ezen a területen is. Tehát az oktatásba, a művelődésbe fektetett pénz. De hát kinek érdeke ez? Európa korábban elmaradott nyugati országai jór észt felzárkóztak a legfejlettebb országokhoz, beleértve a német iskolázási szintet és az egy főre jutó nemzeti termékben csaknem a brit szintet. Mikorra várhatunk tájainkon az iskolázás területén ilyen „csodát”? – Európa belátta, hogy az Amerikai Egyesül t Államokkal, Japánnal vagy Kínával csak úgy veheti fel a gazdasági versenyt, ha összefog. Egy kis országnak ma esélye sincs pl. a kínai piacra betörni, hiszen képtelen egyegy termékből annyit gyártani, amivel lefedhetne egyegy piaci szegmenst. Kína visz ont akár egész Európát el tudja látni bármilyen termékkel. Az első körben csatlakozó országok, mint pl. Spanyolország vagy Írország valóban sokat profitáltak a csatlakozásból. Akkor ugyanis még megvolt az akarat gyorsan felzárkóztatni az újonnan érkezőke t. Ma az EU már óvatosabban fogalmaz a felzárkóztatás ütemét illetően. A tíz csatlakozó ország valószínűleg nagyon nagy falat számukra és az alapító országok lelkesedése, szolidaritáskészsége is jócskán megcsappant. Fényes bizonyítéka ennek a britek által beterjesztett EUs költségvetés (korábbi) vitája is. A kérdés csak az, hogy az újonnan csatlakozó országok és a kapuban állók hogyan dolgozzák fel ezt a csalódást?
