Reggeli Sajtófigyelő, 2006. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-02-16
20 Jövő hét végén Bácsfeketehegyen tartják meg a Civil Mozgalom által szervezett tanácskozást, amelynek célja a közös délvidéki magyar autonómiakoncepció ki dolgozása. A szervezők a pártokon kívül a civil szféra képviselőire is számítanak. A tanácskozás résztvevői kinevezik azt a szakértői bizottságot, amely az összejövetelt követő néhány hét alatt kidolgozhatná a dokumentumot. Már hosszabb ideje folyamatosa n válsághelyzetekben keresi problémáinak rendezését a délvidéki magyarság. Az időnként kedvező politikai – vagy éppen történelmi – lehetőségként értékelt szituációk rendre kihasználatlanok maradnak, vagy még megnehezítik a jogokért folytatott harcot, vagy éppenséggel súlyos csapást hoznak e kisebbségre, amely az egyik államalakulatból a másikba csöppent, háborúkat vészelt át, hogy végül egy fontosabbnak tartott válságrendezés margójára szoruljon megoldatlan problémája. Nem csoda tehát, ha az átfogó rendezés re irányuló erőfeszítések eredményeit igyekeznénk értékelni – elsősorban természetesen a legfontosabbra, a megtartó autonómiára gondolva – , akkor a kudarc lenne az első szó. Ami nem jelenti azt, hogy a kisebbségi élet számos területén nem értek el – igaz, nem mindig tartós – sikereket. Érdekes módon a legilletékesebbek, akik ez ügyekben véleményt mondhatnának, tehát maguk a kisebbségi politikusok gyakran a legeltérőbben értékelnek. Attól függően, hogy részesei voltake a hatalomnak, s politizálásuk nyomán j ötteke, jöhetteke volna létre eredmények. Miközben a Vajdasági Magyar Szövetség a Magyar Nemzeti Tanács működésében az autonómia gyakorlati megvalósulását látja, a többi kisebb párt még a testület legitimitását is megkérdőjelezi. A vajdasági magyarok kép viselői 2001től részt vesznek a végrehajtó hatalomban, ám újabban csak a hatáskörében alaposan korlátozott tartomány szintjén. Belgrád már nem tartja fontosnak, hogy a legnagyobb kisebbség képviselőit beemelje a kormányba, mint Zoran Djindjics tette koráb ban. Természetesen örökös vita, hogy a közösségnek az érdeke vagy csak egy kisebbségi politikai elitnek szerepet vállalni a végrehajtó hatalomban, s teszneke a politikusok kompromisszumokat a hatalom – szerintük a közösség számára is fontos – megtartása é rdekében a kisebbségi nemzeti alapérdekekért folytatott küzdelem esélyeinek kárára. A kérdés, igaz, úgy is feltehető, hozotte eredményt a kisebbségnek, hogy képviselői miniszterek voltak, hiszen a kisebbségi követeléseket ahhoz a kormányhoz intézték, amel ynek ők maguk is tagjai voltak. Természetesen igen. A valódi kérdés az, hogy elősegítettee az autonómia ügyét a hatalomban való részvétel. A szerb kormánynak a milosevicsi rezsim bukását követően szüksége volt demokratikus arcot mutatni, ám az igazi, műkö dő autonómiára vonatkozó követeléseknek a legkevésbé sincs szándékában eleget tenni. Pedig ebben lenne a megoldás. Az autonómia demokratikusan választott szervei autentikusan képviselhetik a kisebbség érdekeit a kormánynál, a magyarok által választott, sza vatolt számú képviselő pedig a parlamentben, s mindeközben maguk intéznék dolgaikat a kultúra, oktatás területén. vissza Donkanyar, Dunacsatorna, rendszerváltozások - Bánffy István kiemelkedő személyisége volt a kolozsv ári magyarságnak · Méltatlan vita árnyékolja be az arisztokrata emlékét Magyar Nemzet 2006. február 16. Szerző: Pataky István Báró Bánffy István népszerű közszereplője volt Kolozsvárnak. Idős kora ellenére megtisztelte jelenlétével a város magyarságának kiemelkedő rendezvényeit. Az egyik legrégebbi erdélyi arisztokrata család leszármazottja január ötödikén távozott az élők sorából. Gazdag életútját most a hátramaradt javakért indult méltatlan vita árnyékolja be. A Bánffyk Erdély legrégibb főúri, majd ar isztokrata családjai közé tartoztak, egyesek közülük mind a magyar királyságban, mind a fejedelmi Erdélyben, végül pedig a polgári Magyarországon jelentős közéleti szereplők voltak. A család történetének kiemelkedő tagjaiként érdemel említést az Erdélyi Fe jedelemség korából a tragikus sorsú báró Bánffy Dénes, a Habsburguralom alatti Erdélyből a két gubernátor gróf Bánffy György, a polgári korból pedig báró Bánffy Dezső miniszterelnök. Az anyai ág, a báró Wesselényi család részéről sem hiányoztak a jeles em berek, hogy csak a három Miklóst említsük: a kialakuló Erdélyi Fejedelemség ítélőmesterét és a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig történelmi szerepet játszó, egymást követő apát és fiút. A leszármazottak ennek az örökségnek a tudatában igyekeztek méltók lenni ehhez az örökséghez. Így élte le életét Bánffy István is, aki örökre beírta nevét a kolozsvári magyarság történetébe. „Egyre kevesebben – eggyel kevesebben – vannak azok, akik felelősségtudatuknak, kötelességérzetüknek köszönhetően tisztán, e gyenes gerinccel vészelték át a nagy változások korszakát. Ez különösen igaz az erdélyi arisztokrácia utolsó képviselőire” – írta a Bánffy Istvánról szóló nekrológban a kolozsvári Szabadság című napilap cikkírója, felidézve a báró életének mérföldköveit: D onkanyar, amputáció, börtön, Dunacsatorna, vagyonvesztés, négy rendszerváltozás. Megpróbáltatások ide vagy oda, a legutóbbi, 1989. decemberi történelmi fordulat után is
