Reggeli Sajtófigyelő, 2006. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-02-08
38 most pedig e centrumnak lettünk a perifériája Kelet felé. Ebből az új pozícióból pedig ismét csak kell valamit mondanunk. – Bizony kellene ám! Milyen új célokat tudtunk kitűzni? – Ha az uniós csatlakozás utáni, tehát a 2004 utáni időszakot vesszük alapul, akkor nagyjából azt lehet mondani, hogy ezek a magyar külpolitika tanulóévei. Nem gazdálkodunk túlságosan jól ezzel a lehetőséggel, ugyanis az alapfeltevés, az a fajta elvárásrendszer, amit az unióval és a NATOval kapcsolat ban is tápláltunk, nem így működik. Sokan azt mondták, s a belpolitikai viták is részben erről szóltak, hogy az uniós csatlakozás a nemzeti érdekek beáldozásával jár. A csatlakozás után azonban kiderült, mint ahogy a NATO esetében is, hogy a dolog nem egés zen erről szól. Hanem arról, hogy ezekben a testületekben, a NATOban kimondottan, az EUban pedig a külpolitika formálása terén a tagállamnak először meg kell határoznia saját nemzeti álláspontját. A magyar külpolitika szempontjából tehát nem arról volt s zó, hogy fel kell adni a nemzeti álláspontot. Éppen fordítva, olyan kérdésekben kellett nemzeti álláspontot kialakítani, amelyekkel korábban a magyar külpolitika egyáltalán nem foglalkozott. – S milyen eredménnyel vettük ezt az akadályt? – Amint már említe ttem, a tanulóéveknél tartunk, s a magyar külpolitika, főleg annak a szervezéselemzés része még nem tudta megoldani a csatlakozásból fakadó problémát. Elsősorban azért, mert itthon az intézményi megoldások nem sikerültek igazán, ráadásul hiányzik ehhez a n emzeti konszenzus is. Enélkül aligha tudjuk megmondani, milyen dolgokra törekszik ezekben a testületekben igazából a magyar külpolitika. Ilyenfajta tisztázó vitáról én nem tudok, és ez meg is látszik az eredményen. A technikai betanulás gőzerővel halad, ez azonban még nem helyettesíti a távlatos politikai gondolkodást. – Megjegyzem, ez a fajta külpolitikai gondolkodás sok tekintetben hasonlít a rendszerváltás előtti időkre. Benne voltunk például a Varsói Szerződésben, ám nem igazán jó szövetségesként. Minth a a NATOban is ez folytatódna. Semmit nem teljesítünk, egyszerűen csak benn vagyunk. Mintha a magyar külpolitika mentalitása, gondolkodása nem lenne elég modern… – Nagyon jó a hasonlat. A NATOban potyautast játszunk, mint ahogy részben ezt játszottuk a V arsói Szerződésben is. Úgy gondolom, itt megint csak a belső tisztázás maradt el. Tehát, ha Magyarország a biztonságpolitikáját s az ilyenfajta ambícióit úgy akarja megfogalmazni, hogy az hosszú távon működjön, akkor ahhoz le kell ülni az összes politikai érintettnek, s tisztázni kell, melyek a fő törekvéseink, ehhez milyen eszközök kellenek. A tárgyalások azonban sem a csatlakozáskor, sem azóta nem ezt a logikát követték. – Említette a külpolitikai konszenzus hiányát. Szembeötlő a két fő politikai erő gond olkodása közötti különbség. A Fidesz külpolitikájával szemben az volt az egyik legfőbb kritika, hogy túlságosan ambiciózus, középhatalmi álmokat kergető. Az elmúlt négy évben ugyanakkor bírálatként legtöbbször az hangzott el, hogy a szociálliberális kormá ny külpolitikája ambíciók nélküli, sodródó. Így aztán nehéz közös pontokat találni, az eredmény pedig magáért beszél. Míg Magyarország legfeljebb hellyelközzel képes kitölteni a Balkán felé a teret, a lengyelek tökéletesen megvalósítják mindezt keleti pol itikájukban… – Ez így van. A lengyelek nem tévesztették szem elől, hogy hol vannak, mire képesek, és adott esetben hajlandók tiltakozni akár még a legközelebbi barátaiknál is. Az önérdek felismerésében, ennek politikai kibeszélésében és érvényesítésében messze konzekve nsebbek nálunk. Úgy gondolom, hogy a magyar külpolitika elmúlt tizenegynéhány évének legnagyobb lufija, hogy a végvár pozíciónkból pótlólagos információkat és megoldásokat tudunk szállítani a szövetségeseknek, vagy akárkinek olyan zűrzavaros és válsággal t erhelt térséggel kapcsolatban, mint a Balkán. Ez nem így van. Ehhez a közvetítő szerephez Magyarországon sem a szakmai ismeret, sem pedig a politikai képesség nincs meg. Értelmetlen tehát középhatalmiságot emlegetni, ha egy politika nem tud maga körül ilye n látszatot teremteni. Ugyanakkor az ellenkezője még roszszabb, hiszen nem beszélünk bele olyan dolgokba se, amibe pedig kellene. Hogy mondjak egy konkrét dolgot is. Ha Magyarország komolyan veszi a balkáni tanácsadó szerepet, akkor szerintem a politikai s zégyen kategóriába tartozik, amikor a Koszovó státusáról szóló megbeszélésekre meg sem hívják, mint ahogy történt ez a tárgyalások szeptemberi indulásakor. – De említhetjük Horvátország esetét is. Hiába támogatta Zágrábot maximálisan mind az Orbán, mind a Medgyessy, majd a Gyurcsánykormány, ha a csatl akozási tárgyalások megkezdésekor a dicsőséget az osztrákok elhalászták előlünk. Miért ez a tehetetlenség? – Az elmúlt négy évben a balliberális kormány egyszerűen nem tudott mit kezdeni a külüggyel mint intézménnyel. Meg lehet nézni, milyen szétesett a kü lügyi döntéshozatal. Amennyiben rossz ötlet volt külügyminiszterré tenni a pártelnököt, aki profi diplomataként sem ért rá foglalkozni a szaktárcával, annyira rossz ötlet volt egy olyan hivatalnokot bevetni, akinek egyetlenegy célja, hogy kihúzza valamikép pen e beosztásban nyugdíjig. – Mindezt ráadásul hatásköri problémák is tetézik, hiszen a miniszterelnök teljesen átvette a külpolitika irányítását…
