Reggeli Sajtófigyelő, 2005. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-11-05
19 Időközben több figyelmet kapott az uniós jelöltek újabb csoportja - mindenekelőtt Románia és Horvátország. Az igazság azonban az, hogy az európai integrációból még huzamos ideig kimaradó államok - leginkább Szerbia és Ukrajna - bizonyos területeken semmivel sem kevésbé fontos partnerei a magyar külpolitikának, mint az előbbiek. Mint a fentiek i s mutatják, Magyarország környezete meglehetősen vegyes képet mutat, és EUszempontból lényegében minden országkategória megtalálható a Kárpátmedencében. Ezeknek az államoknak egy része problémamentesnek mondható, másik hányada viszont hagyományosan kiseb bnagyobb gondokat okoz a magyar diplomáciának - bizonyos esetekben már hosszú évtizedek óta, sőt gyakorlatilag állandó jelleggel. Leginkább persze az ott élő magyar kisebbségek miatt. Minthogy gyakorlatilag mindegyik szomszédos államban élnek magyar közös ségek, az állandó és megkülönböztetett figyelmet már egyedül ez az egy körülmény is indokolná a mi részünkről. Mindezeket szem előtt tartva logikus, hogy legelőször éppen a magyarromán viszonyban merült fel a közös kormányülés gyakorlatának a kialakítás a. A visszhangokból ítélve a két kabinet bukaresti találkozóját Brüsszelben kifejezetten kedvezően fogadták, és mindenütt a regionális stabilitás egyik sarkkövének tekintik a magyarromán kétoldalú együttműködést. Ami pedig a másik két tervezett közös korm ányülést illeti, az adott pillanatban nyilvánvalóan a magyarosztrák találkozónak lehet nagyobb jelentősége. Már csak azért is, mert Ausztria tölti be az unió következő soros elnökségét. Ezért egy ilyen találkozó kezdeményezése jó ötlet, és rendszeressé té telük is indokoltnak látszik. A zágrábi találkozók viszont némiképp érthetetlenebbnek tűnnek az adott helyzetben. És tulajdonképpen akár az is megkockáztatható, hogy valójában az indítvány önmagában leértékeli a magyarromán legutóbbi közös kormányülés j elentőségét. Meglehetősen kézenfekvőnek látszik, hogy ilyen gyakorlatot nem érdemes jelenleg minden szomszéddal kialakítani, s valóban csak a stratégiai partnereink számára kellene fönntartani ezt az intézményt. Márpedig kétség sem férhet hozzá, hogy a l egfontosabb ilyen partner a mi számunkra Románia. A további közös kormányüléseknek akkor is nagy fontosságot illik tulajdonítani, ha a nyitány némiképp felemásra sikeredett. Valójában nem magával a találkozóval volt baj most sem - ez mindenképpen megérdeml i a történelmi jelzőt. Az együttes ülés utóélete viszont némiképp kínosra sikeredett, jelezve: Románia kizárólag a maga ütemében hajlandó előrelépni a kétoldalú kapcsolatokban, még inkább a kisebbségi ügyekben. Azt a körülményt, hogy Bukarestben a szenátus három nappal az együttes kormányülés után megtagadta a kisebbségi törvény jóváhagyását, nálunk sokan valóságos pofonnak érzékelték. Pedig az elutasítás valójában nem a mi szempontunkból kínos elsősorban. Hiszen Románia nem Magyarországnak ígérte meg a kis ebbségi kulturális autonómia megteremtését, hanem az RMDSZnek, legfőként pedig az Európai Uniónak. Hogy ezek után hogyan alakul a román koalíció sorsa, az nyilván román belügy. Az viszont már összeurópai kérdés, menynyire veszi komolyan Bukarest uniós ígé reteit tagfelvétele véglegessé válása előtt. Ezek teljesítésére Brüsszel nagyon is figyel, a román kormánynak nyilván nehéz lesz kijátszania az EU éberségét - már ha tényleg ez volna Bukarest szándéka. Egyes román politikusok szerint a kulturális autonómia kialakítására tett vállalás csak a kormányt köti, a törvényhozást nem. E felfogás nyilvánvalóan téves, hiszen a kötelezettség az országot terheli, nem a kormányt. A romániai kisebbségi autonómiaformák létrehozásához Magyarországnak kevés köze és beleszólá sa van. Ez az adott kisebbségek, az adott kormány, nem utolsósorban pedig az Európai Unió ügye. A közös kormányülés is világossá tette: az RMDSZ egyre fontosabb szereplője a két ország közötti viszony alakításának, mondhatni, ma már megkerülhetetlen tényező. Ez egyben azt is jelzi, hogy a határon túli magyar szervezetek emancipációs folyamata - egyk ét sajnálatos kivételtől eltekintve - meglehetős lendülettel haladt előre a legutóbbi években. A rendszerváltást követő időszak szinte mindenütt minőségileg új helyzetet teremtett a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek szempontjából - e körülmény tulajdonképpen rendkívül megnyugtató az anyaország számára. Hiszen e kisebbségi közösségek zöme (talán csak a vajdaságit kivéve) ma már nem állandó aggódás tárgyai minálunk, mint korábban annyi éven át. Napjainkban nehéz őket végveszélyben levő, erőszakos aszszimiláció által megnyomorított, a puszta megmaradásért küzdő közösségekként látni. Majdnem mindenütt előrehalad a jogállamiság, a régió országai közötti, történelmileg kialakult fejlettségbeli különbségek pedig csökkennek. A szóban forgó államok túlnyo mó többsége vagy máris velünk azonos politikai, gazdasági és katonai szövetségrendszerhez tartozik, vagy pedig - leszámítva Szerbiát és Ukrajnát - jó úton halad
