Reggeli Sajtófigyelő, 2005. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-10-05
20 baleset, akkor mindenki megdöbbent, és évekig tartott a szunyóka. Most, miközben azon megy a vita, hogy a zsebbarát Stadler vagy a valamivel jobb Bombardier nyerjen, néhány nap alatt két baleset is történt a pályán. Csendben kisiklott a Nyugatiban a szegedi gyors, Gyarmat alatt pedig magyar virtusból Magyarnándornál egymásnak ment két vonat. Ilyen ez. Nincs rendben. Én a Balatonra járok, a Velenceitó partján sebességkorlátozás van, így a vonatok késnek, a sín gyakorlatilag a levegőben, bármely jár attal megtörténhet a baj, de azért az a lényeg, hogy kik tehetik el a kenőpénzt. A MÁV elnöke Gaál Gyula volt képviselő az SZDSZből. Ja, hogy SZDSZ? Akkor minden világos. Tőlük ennél többet ne várjunk. Pazar miniszterünk közben vizionál. Kóka János, kedve nc miniszterem megint előjött a versennyel. Én is szeretnék egy versenyt. Futócéllövést, abban a magyarok elég jók. Kóka János miniszter lehetne a cél, legalább mozogna egy kicsit. Most nem kisebb személyiséget vett elő, mint Sztálint, a népek tanítóját. K étségtelen, Sztálin birodalmában nem érte volna meg a harmincat, de azért példázata enyhén túlzó. Orbán Viktor meg a Sztálin, ugyan már. Szerinte jönnek majd a kis Orbánok, és visszaveszik a patikát meg a fűszerest. Nem a fűszerüzletet, hanem magát a fűsze rest. Érdekes lenne. Képzeljük el, amint két Kövérgárdista jő, rajtuk bőrből készült kabát, és annyit mondanak a fűszeresnek: „Jöjj velünk fűszeres, most mink itten tégedet állami tulajdonba veszünk”. Szép, izgalmas vízió. Beszélnek ezek a derék emberek v issza meg össze. Közeleg a nagy menet, a kampány, az igazi küzdelem. Esélyük annyi, hogy annál kevesebb már nem is lehetne, viszont a biztos, gondmentes túlélést veszélyeztető kijelentést tett a főgonosz, így hát most félni és félni hagyni kell. Szerény el emzőként hadd jegyezzem meg, olyan országban szeretnék élni, ahol a tisztességes embereknek ne kelljen félniük a jövőtől, a Kókáknak azonban óránként kelljen gatyát váltaniuk. Az lenne az igazságos Magyarország. Nézzük, hogyan is van ezzel a derék privatiz ációval kapcsolatban? Tíz éve egy tekintélyes olasz lap hazánkról írva megállapította, hogy itt a kleptokrácia került hatalomra. Csak azért idézem, mert a főtolvajok szívesen hivatkoznak arra, hogy hazánk megítélésének árt, ha veszélyezteti azt a jogbizton ságot, amit ők úgy értelmeznek, hogy stipistopi, itt marad a rablott holmi. Magyarország tizenöt évvel ezelőtt sajátos pillanathoz érkezett. Mert olyan volt már, hogy spontán módon kialakultak magántulajdonok. Olyan is volt már, hogy ezeket elvették, azaz állami tulajdonba vették. De olyan, hogy az egykor valakiktől elvett tulajdont az államtól visszamagánosították, olyan még nem volt. Arra volt külföldi licensz, hogyan kolhozosítsunk. Arra is volt, hogyan teremtődik meg a szabadversenyes kapitalizmus. Arr a viszont nem volt és nincs is, hogyan lehet mindezt fordított sorrendben megvalósítani. Az eredményen látszik is a licensz hiánya. Az SZDSZ nevű Magyarországra bejegyeztetett offshore párt, melynek ma már látható, az volt a feladata, hogy konzekvensen ké pviselje a nyugati úgynevezett befektetők érdekeit, bölcsen szajkózza, a legrosszabb tulajdon az állami. Hatalmas tehetségű elnökük, akiről mindig Jarry Bugrisláv királya jut eszembe, ezt minden heti üzenetében eldörmögi, aztán mosolyog egyet hozzá, és hoz egy pazar példát. Igen. Akkor én is hoznék egyet. Ha van hungarikum, az a Pick márkájú szalámi. Egyszerűbb választópolgároknak mondanám, hogy az a hosszúkás, ami olyan drága, hogy nem tudják megvenni. Nos, a valaha sikeres magángazdaságot a büdös, rohadt kommunista diktatúra, az exbelügyminiszter Piros László irányítása egészen jól elvezette a boldog jelenig. Aztán jött korunk embere, a kárpótlási jegyek és más csacskaságok artistája, a Westminster egy, kettő, három bajnoka, a gazdasági géniusz, a SZOT vag yon széthordója, az isteni Leisztinger Tamás. Jött, látott és tönkretett, ez a derék firma ugyanis, a spekulációk inneni reális gazdaságában ennél többre nem képes. Ő matematikus, a virtuális világ bajnoka, akit zavar a reália meg az a rengeteg ember, akin ek amúgy az élete függ tőle, de őt nem olyan fából faragták, hogy ez érdekelje. Most már nem az övé a Pick, talán sikerül néhány év alatt kiheverni a géniusz regnálását. Maradjunk talán annyiban, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Akkor sem volt az kétségtel enül, amikor eldőlt, hogy egy igazságtól viszonylag távoli módszert alkalmaz az első demokratikusan választott magyar(országi) kormány. Mert a privatizációnak volt egy romantikus kellemetlensége. Azokat a tulajdontárgyakat, melyeket korabeli bőrkabátosok p lombáltak le, többnyire hívatlanul és példás sietséggel, jogszerűen örökölte volna valaki. Tulajdonos menye, fia, lánya, unokája. Márpedig az unokák, a fiúk (hogy személyeskedjek egy kicsit, mi néhány ezren) itt éltünk példás anonimitásban, álcázva enneka nnak, kik örökre boldogtalanul, kik beletörődve. A jogállam nevű szerkezetben valamifajta ellenszolgáltatás járt volna a még élőknek és lemenőiknek, éspedig úgy, ahogy eredetileg tervezték is, valamilyen részjegyes formában, azaz az alapítói érdem jelent v olna meg némi részvényben. Ezzel szemben történt, ami történt. Ma még tisztázatlan, hogy kiknek melyik érdeke volt az, amely letolta az első szabadon választott torkán azt, amit eredetileg maga sem akart. Ami, tény, azon vajon tényleg nem visszafordítható ez a folyamat? Aki egyszer vitte, végleg vitte? Biztos ez? Történelmileg biztosan nem. Negyvennégyben, amikor a zsidókat megszabadították tulajdontárgyaiktól, néhány száz vagy ezer rossz ízlésű alak beleköltözött ezekbe a tulajdonokba. Hivatkozhatott későb b arra, hogy ez már az
