Reggeli Sajtófigyelő, 2005. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-09-05
14 Ráadásul valljuk be: ennek magjai nem teljesen előkészítetlen talajb a hullanának. Valójában nem tudjuk, mit is gondolnak például az anyaországi mélyrétegekben a munkaerőpiacon megjelenő áttelepültekről; mennyiben látnak bennük némelyek konkurenciát. Ismeretlen része ez a mai magyar társadalmi valóságnak; sokan kényes kérdé snek is tartják. Hogy esetleg tényleg így is lehet, azt a decemberi népszavazás kimenetele akár alá is támaszthatja. Hiszen ennek eredménye akár úgy is értelmezhető, hogy az anyaországban sokan tartanak egy esetleges áttelepülési hullámtól. Ami pedig a ref erendum óta történt, arról talán jobb nem beszélni: a magyar- magyar viszony a mélyponton van; a határon túliak valóságos cserbenhagyásként élik meg a történteket, miközben az anyaországi közvélemény masszív része ugyanilyen sértetten reagál a vádakra, és követelőzésnek érzékeli bizonyos kisebbségi vezetők igényeit. E gyanakvásokat egyébként a hazai és a határon túli magyar politika is táplálta azzal, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag tabusította a kisebbségi támogatások kérdését. Ez a terület ma is a közélet egyik legátláthatatlanabb szegmense. Csodae, ha a magyar választó rossz néven veszi, hogy máig nyomon követhetetlen adóforintjainak külhoni útja? Ugyanígy nehezen érthető, hogy a mostani spionbotrányig nemcsak nyilvános fórumokon nem esett szó a tömeges áttelepülés esetleges nemzetbiztonsági kockázatairól, hanem - amennyire tudni lehet - ennél sokkal bizalmasabb körben sem. Ezért jogos csodálkozást vált ki, ha arról hallunk, hogy olyan hivatalokban, mint a HTMH, csak tavaly érezték szükségesnek a széles körű átvilágítást a tisztviselői karban. Ugyanígy kérdést vethet fel az a gyakorlat is, hogy a kisebbségi ügyek vitele nálunk túlnyomórészt áttelepült tisztviselőkre van bízva - ez szinte egyedülálló gyakorlat világviszonylatban is. Kár, hogy e pr oblémák végiggondolására most egy állítólagos kémügy teremt alkalmat. Persze a felvetődő kérdéseket akkor sem felesleges becsületesen és nyilvánosan megválaszolni, ha az egész Szatmáriügyről végül is az derülne ki, hogy nem több luftballonnál. Minderre má r azért is szükség lenne, mert bizonyos tekintetben a magyarmagyar egymásratalálás múlhat rajta. vissza ENSZ: ez a csúcs... Népszabadság • Valki László • 2005. szeptember 5. Akinek még voltak illúziói a világszerve zet megreformálhatóságával kapcsolatban, kiábrándultan fogja olvasni a szeptember 1618. között rendezendő ENSZcsúcstalálkozó záródokumentumát. Abban már nem lesz szó komolyabb strukturális változásokról. Kevesen gondolhatták komolyan, hogy például el l ehetne törölni a BT állandó tagjainak vétójogát, hiszen az ENSZalapokmány értelmében bármilyen szervezeti módosításhoz az öt nagyhatalom egyetértése szükséges. Maguknak a nagyhatalmaknak kellene tehát lemondaniuk vétójogukról, ami fölöttébb valószínűtlen. Akik a vétó megszüntetése mellett érveltek, nemcsak ezt az egyszerű tényt, hanem a BT döntéshozatali metódusának a lényegét is figyelmen kívül hagyták. Ezt a metódust a világháború végén az Egyesült Államok, NagyBritannia és a Szovjetunió alakította ki . Az antifasiszta koalíció három vezető állama olyan világszervezetet akart létrehozni, amelynek keretében mindazokat a konfliktusokat meg tudják majd oldani, amelyekben azonosak lesznek az érdekeik. Az érdekazonosság csak a konszenzussal hozott döntésekbe n fejeződhet ki. A privilegizált hatalmak közé aztán meghívták az akkor számottevő erővel még nem rendelkező Franciaországot és Kínát is. Ha 1945 után folytatni lehetett volna az együttműködést, a BT eljárási szabályai megfeleltek volna az eredeti célkitűz éseknek. A koalíció azonban a győzelem után úgyszólván másnap felbomlott, és létrejött a hidegháború kétpólusú rendszere. Nyilvánvaló volt, hogy a nyugati nagyhatalmak csak igen ritkán tudnak majd konszenzusra jutni a Szovjetunióval. A hidegháború első é vtizedében kizárólag a Szovjetunió emelt vétót. A nyugati hatalmak emiatt azzal vádolták Moszkvát, hogy megbénítja a testület működését. Azzal próbálkoztak, hogy a döntéseket a BT helyett a közgyűléssel hozassák meg, ezek a kísérletek azonban sikertelenek maradtak. Később a nyugati hatalmak is egyre többször vétóztak. A BTben a hidegháború négy és fél évtizede alatt összesen 199 vétót emeltek, ebből a Szovjetunió 79, az USA 60 alkalommal, míg NagyBritannia, Franciaország és Kína a fennmaradó 60on osztozo tt. Már a hidegháború vége előtt jól látszott, hogy a nagyhatalmak e privilégiuma voltaképpen hasznos volt. Elejét vette ugyanis annak, hogy az egyik vagy másik "tábor" jogi felhatalmazást kapjon a nemzetközi konfliktusok fegyveres erővel történő megoldásá ra, s időnként demonstrálni lehetett vele a világ előtt egyegy konfliktus megoldhatatlanságát.
