Reggeli Sajtófigyelő, 2005. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-08-06
9 zavarosan, eltorzulva összekeveredik az előző kettővel. Magyarország nem tudja megmutatni új önarcképét a környező országok felé. Ez a vákuum m inősíti a határon túli magyarok lehetőségeit is. Naiv elképzelés az, hogy az anyaország kormánypárti vagy ellenzéki politikusainak "erélyes tiltakozása" alapvetően befolyásolja a szerbiai (szlovákiai, romániai) közvéleményt. Sajnos sokszor ellenkező hatást vált ki, a jobbik esetben, átmenetileg, mérsékli a negatív trendeket, de nem hatol a jelenség gyökeréig. Az sem remélhető, hogy az európai fórumok közbelépése meghozza a várva várt fordulatot. Először is azért nem, mert azoknak globális stratégiai célkitű zései vannak, s az őket képező tagországok érdekei is bonyolultabbak annál, hogy erre a kérdésre külön koncentráljanak. Másodszor pedig azért, mert a kisebbségi jogok akkor kerülnek előtérbe, amikor a régió békéje kerül veszélybe. Addig főleg a langymeleg diplomáciai kompromisszumok oldalára billen a mérleg. Tehát, a nemzetközi és az anyaországi közbelépése fontos, de távolról sem elegendő. Nem marad más választás, mint a legnehezebb út. Ez pedig az illető ország közvéleményét a magyar kulturális értékren ddel befolyásolni. Vagyis: visszatérni azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket a magyar szellemi életben Széchenyitől Babitsig az európai magyarság már megteremtett. A magyar kultúra megjelenítése a magyar kisebbség lakta országokban, államokban ma sokkal font osabb, mint bármikor, mert ha ez a láncszem hiányzik, akkor gyenge lesz az egész láncfüzér. Az "új nemzetpolitikáról", a "nemzetegyesítésről" folyó viták pedig belső csatározássá, ne mondjam, törzsi csetepatékká fajulnak. A végen pedig kiderül, hogy a nemz etegyesítés nemes elve elmélyíti a szakadékokat. Nem azért, mert jóhiszemű képviselői erre törekszenek, hanem azért, mert szűk politikai keretekbe zárják a kérdést. Miért kell előtérbe helyezni a kultúrát? Azért, mert a rövid, átmeneti illúziók után kide rült, hogy a politikai rendszerváltás nem talált választ a posztszocialista közösségek identitásbeli problémáira, hanem feltámasztotta a Történelmet, annak minden démonjával együtt. A rendszerváltás lezajlott - és a Démon felébredt. Amiről Bibó egykor érte kezett, azt a rendszerváltás újra feltámasztotta. Ami azt jelenti, hogy nemzeti kisebbségek által lakott területeken a régi nemzeti traumák és identitásbeli zavarok kisebbségellenes megnyilvánulásokban jelentkeznek. Ez a kilencvenes évek háborúi miatt körv onalazódik Szerbiában. A magyar közvélemény például nincs kellőképpen tájékozódva arról, hogy a vajdasági magyarellenesség egy elementáris kisebbségellenesség keretében mutatkozik meg, többek között nagyfokú antiszemitizmussal karöltve. Ez olyan következ etességgel jelentkezik, hogy a magyarországi antiszemitákat is észre térítheti, hiszen - főleg nyugati közvetítéssel - a kínos ügyekről a szerb közvéleménynek tudomása van. És a nacionalista szárny helyesli is őket. Csakhogy ebből bumeráng lesz. A falakon azt írja, hogy "magyarok, kifelé", ám a falak tövében antiszemita irodalmat árulnak. Tehát a magyarellenesség az idegentől való általános félelem szimptómája. Milosevics bukása után mindez utcai orgiákba torkollik, mivel kikerült az állami ellenőrzés és ir ányítás alól. "Csak" az történt, hogy visszanyerte eredeti alakját, vagyis kiderült, hogy nem csupán politikai doktrínáról van szó, hanem az identitásválságból származó kulturális tünetről. Az idegentől, a másságtól való félelmet időnként meglovagolhatja a politika, visszaélhet vele (ez volt Milosevics taktikája), de képtelen maga alá gyűrni. Egyszermásszor átmeneti békét vagy kompromisszumot köt vele, de előfordul, hogy a foglyává válik. Ez az utóbbi történik ma. Ebből a felismerésből következik a hangs úly áttevődése a kultúrára, hiszen a többségi társadalom xenofóbiáját, az ismeretlentől, az idegentől való félelmet a magyar kulturális identitás és értékrend megjelenítése képes mérsékelni. Meg kell jeleníteni magunkat, hogy deszakralizáljuk az idegen fog almának hatalmát és zsarnokságát. Nem véletlen, hogy Esterházy Péter, a jelentős német Béke Díj átvételekor megtartott frankfurti beszéde, amelyben a vajdasági magyarok elleni atrocitásokat tette szóvá, megdöbbentette a szerb közvéleményformáló értelmiség et. A jelenséget azok is tudomásul vették, akik a terminust méltánytalannak tartották. Akik a politika szavát eleve elutasították, a kultúra szavát fontolóra vették. Vagy vegyünk egy másik példát. Pár hónappal ezelőtt a Szépírók Társasága szervezésében hár om magyar író, Csaplár Vilmos, Kukorelly Endre és Závada Pál felolvasóestet tartott Újvidéken. A visszhangból kiderült, hogy ebben a városban idestova tíz éve nem szerepeltek magyar írók a nyilvánosság előtt, sem a vajdaságiak, sem magyarországiak. Egy évt ized alatt a magyar "jelenség" ismeretlen, idegen lett, tehát könnyen el lehet helyezni a xenofóbia nagy elbeszélésében. Ezt az állítást támasztja alá, hogy a kilencvenes években a milosevicsi politika lényegét meghatározó szerb közvéleményformáló nacio nalista beállítottságú értelmiség érezhetően tartózkodott magyarellenes kijelentésektől.
