Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-20
13 megszűnt. E zzel a hagyományos fegyveres támadások lehetősége a minimálisra mérséklődött. Megnőtt viszont a terrorizmus veszélye, és ennek körébe a fegyveres akciók lehetősége is beletartozik. A fegyverhasználattal járó terrorizmus lehet politikai és gazdasági indítt atású. Mindkét forma irányulhat nemzeti kisebbségek ellen is. Kérdés, hogyan határozzuk meg a „fegyveres akciók” fogalmát. Vajon ebbe a körbe tartoznake a hagyományos szúró, vágó, ütőeszközökkel, netán „munkaeszközökkel” végrehajtott támadások, amelyekr e tömegesen utoljára az 1990. márciusi marosvásárhelyi események idején került sor? Mivel emberélet kioltására, személyek megsebesítésére, fenyegetésére ezek az eszközök is alkalmasak, nyugodtan a fegyverek kategóriájába sorolhatjuk őket. A politikai és a gazdasági indíttatású támadások, köztük a terrorista akciók össze is fonódhatnak egymással, hiszen gyakori történelmi tapasztalat, hogy valamely kisebbség gazdasági jellegű tevékenysége vált ki kisebbségellenes politikai támadást. A nemzetiségietnikai el lentétek mögött legtöbbször látens módon jelen van ez a motívum. Sok példa van arra, hogy amit a saját nemzetiségből származó személyeknek, csoportoknak elnéznek, megbocsátanak, azt a más nemzetiségűeknek, identitásúaknak felrónak és megtorolnak. Kétségtel en, hogy semmiféle bizonyíték nem ismeretes a jó pár éve Dunaszerdahelyen, mintegy tucatnyi kizárólag magyar vállalkozó elleni leszámolás vagy a 2004ben Horgoson történt családirtás valamiféle kisebbségi vonatkozására, mégis felmerülhet a gyanú, hogy kise bbnagyobb mértékben ez a szempont is közrejátszhatott a bekövetkezett tragédiákban. Ahogyan a vajdasági merénylet után az ottani magyar nyelv ű sajtóban megfogalmazódott, az ilyen eseteknek akkor is lehet kisebbségellenes hatása, ha nem kifejezetten ebből a célból hajtották végre. Ismeretes ugyanis, hogy SzerbiaMontenegróban mind az állami, mind a többségi társadalmi tényezők kifejezetten gátol ják a magyarországi vállalkozások térnyerését. A horgosi akció, ha nem is bizonyítható magyarellenes motívuma, akkor is alkalmas a magyar tőkemozgások, vállalkozók elriasztására. Emellett felettébb gyanús a szerbiamontenegrói rendőrség nagy igyekezete, má r a támadás felfedése utáni első óráktól fogva az ún. magyar szálak felderítésére vonatkozóan. Abban az országban, ahol a közelmúltban a szervezett bűnözők számtalan nagy visszhangot kiváltott gazdasági és politikai motivációjú, véres akciót hajtottak végr e, betetőzve tetteiket az ország miniszterelnöke, Zoran Djindjics meggyilkolásával! A hazai média és erőszakszervezeteink szóvivői pedig mintha csendben asszisztálnának a belgrádi elterelő hadmozdulatokhoz. Magyarországra is érvényes, amit Romániára vonat kozóan fejtett ki egy szerző: „…paradoxon, hogy a délszláv térség eseményeivel (…) nem foglalkozik különösképp sem a sajtó, sem a politikai elemzők nagy része. Érthetetlen ez azért is, mivel mégiscsak szomszédos térségről van szó, és ennek a térségnek az e seményei negatív értelemben tanulságul szolgálhatnak mindenki számára, annak érdekében, hogy elkerülhető legyen az ottani helyzet – maffia jellegű klánok gazdasági uralma, véres etnikai konfliktusok, nagyméretű, a tönkretett gazdaság állapotából fakadó sze génység stb.”(Lakatos Artúr: Klánok harca Szerbiában. Korunk, 2004, 12. sz., 115. o.) A vajdasági magyarverések jól mutatják a végtelenül frusztrált többségi lakosság kisebbségellenes indulatait, ami a személyes biztonságot közvetlenül fenyegető akciók mel lett a szimbolikus támadás változatos elemeit is felmutatja (gyalázkodó, magyarellenes feliratok, magyar vonatkozású temetők, emlékművek rombolása stb.). A szerbiamontenegrói polgárok válsághelyzetét, társadalmipolitikai orientációvesztését jól mutatja a nemzeti radikalizmus KözépKeletEurópában szokatlan mértékű befolyása. A nyílt, gyakran fegyveresnek minősíthető atrocitások ugyan a többi szomszédos országban nem általánosak, de néhány éve Szlovákiában több magyarlakta helység diszkóit érte súlyos táma dás, s köztudott, hogy a Funaréra hagyatékaként máig nem ajánlatos Kolozsvárott, sötétedés után magyarul megszólalni. A vajdasági magyarellenes támadásokat a rendvédelmi szervek az ifjúság körében – úgymond – szokásos súrlódásoknak állították be, és sajná latos módon a nemzetközi vizsgálóbizottság is jórészt megelégedett ezzel az indoklással, mégis nyilvánvaló, hogy a többségi fiatalság csak nyíltabban, gátlások nélkül éli ki ugyanazokat az érzelmeket, amelyeket szüleik táplálnak a kisebbségek ellen. A kial akult nehéz helyzetben valójában bűnbakképzés történik, ami a hagyományoktól és az elszenvedett sérelmek fokától függően csapódik le a másajkúakon. Nemcsak a magyarokon, hiszen a Vajdaságból a horvátok még náluk is nagyobb számban menekültek el, de ahol a magyarság képviseli a másságot, ott rajta verik el a port. Fokozza a feszültséget, hogy a kisebbségek által is lakott régiókba, például a Vajdaságba, különösen sok szerb menekült érkezett az elvesztett területekről. Ezek a Balkán mélyéről vagy Horvátország hegyvidéki perifériáiról érkezett elemek még életben tartják a tradicionális társadalom idegenellenes hagyományait, amelyek a korábbi évszázadokban az ellenséges környezetben, a török birodalomban, az identitás és a megmaradás megtartását szolgálták. Magy arázat sokféle lehet, de a végeredmény egyértelm űen a kisebbségek, s ahol ok vannak jelen, ott a magyarság biztonságának veszélyeztetését okozza. A nyílt fizikai fenyegetettség mellett biztonságot csökkentő tényező a szomszédos országok többségében a magyarság ellen irányuló lélektani presszió, a megvet és, a gúny és a magyar nyelv tudatos, állami eszközök
