Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-20
14 segítségével történő háttérbeszorítása. Általánosnak mondható a kevés magyar nyelvű felirat átfestése, bemocskolása, még olyan területeken is, ahol a magyarság többségben él. A többségi nemzetek fiatala bb generációi és a távolról jött beköltözöttek a vegyes lakosságú vidékeken szinte semmiféle hajlandóságot nem mutatnak a magyar nyelv legalább elemi szintű megtanulására. Ezért 8090%ban magyar nyelvű települések magyarjai kénytelenek a többségi nyelvet használni a nyilvánosságban. A vegyes házasságokból származó gyermekek túlnyomó többsége az állam nyelvét tekinti anyanyelvének. Csak lassan nyer teret a többségi lakosság részéről az a felismerés, hogy a kinyíló határok, az EU kiterjedése következtében h asznos lehet megtanulni valamicskét magyarul. Szlovákiában még napjainkban is gyakori, hogy az utcán magyarul beszélőket rendreutasítják. (A szerzővel a közelmúltban történt meg, hogy Nyitrán, a különben európai külsejű, attraktív főtéren, a színház előtt egy hölgy szólította fel, hogy meghívóival szíveskedjék szlovákul beszélni: „Na szlovenszku po szlovenszki”.) Tulajdonképpen nincs ezen sok csodálkoznivaló, ha a hírhedt szlovák nyelvtörvény preambulumában nyíltan a magyar nyelv évszázadokig tartó elnyomó funkciójával érvel. Látványos küzdelem folyik a magyar többség ű területek szimbolikus, nyelvi birtokbavételéért. Évtizede tart Erdélyben és Szlovákiában a hercehurca a helységnévtáblák körül, sokszor humoros, bizarr kísérőjelenségekkel. A magyar helységnévtáblákat a helybéliek igyekeznek olyan magasra, sokszor 45 mé terre helyezni, hogy a gépkocsikon érkező átfestő brigádok ne tudják őket elérni. Maros megyében, ahol a magyarság hivatalosan „csak” 40 % körüli, ezért a gyakorlatban nem számít nemzetiségi megyének, pár éve a magyarlakta marosszéki részeken az összes hel ységnévtábla áldozatul esett a nyelvharcnak. Lassan és a többségi lakosság ellenállása közben zajlik az EUnormatívák megszabta 20%os törvény érvényesítése a vegyes lakosságú területeken. A kétnyelvűség valójában csak az abszolút magyar többségű vidékeken tapasztalható. Nemcsak a hivatalokban, hanem a termelő üzemekben is jellemző, ha csak egy többségi lakos is van az értekezleteken, a megbeszélés már nem magyarul zajlik. Ahol nem elég erős a nemzeti öntudat, ott a plusz teherre hivatkozva nem két nyelven vezetik a jegyzőkönyveket. „A magyar nyelv státusza minden javulás, a nyelvi jogok minden kiterjesztése ellenére kezd kritikussá válni: az alkotmányban, nyelvtörvényekben rögzített államnyelvek mellett a kisebbségi magyar nyelv a magyarok lakta területeken is csak lassan és nehézkesen válik elfogadott, vagy hivatalos második nyelvvé, a nyelvi egyenjogúság következetes megvalósítása még ott is reménytelennek látszik, ahol – mint a Muravidéken – a törvény kötelezi a régió intézményeit a kétnyelvűség betartásá ra.” (Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Bp. 2004., 132. old.) Komoly sérelme a magyarságnak, hogy a helyi biztonság legfontosabb letéteményese, az állami rendőrség soraiban alulreprezentált, vagy alig van jelen. Különösen a m agasabb beosztásúak között. Ezért általában meg van győződve a kisebbségi magyar arról, hogy elfogult intézkedések áldozata lehet, így ha teheti, nem is fordul a rendfenntartókhoz. Ennél is súlyosabban esik latba a bíróságok egyoldalú beállítódása. A román iai, 1989. decemberi forradalom népítéletei és a már említett marosvásárhelyi nemzetiségi küzdelmek nyomán a megvádolt magyarok nagyságrendekkel súlyosabb büntetéseket kaptak, mint a románok. Egészen elképesztő ítélet született a temerini verekedés tárgyal ásán 2005ben. A szerb fiatal elleni atrocitást több magyar fiatalon rablógyilkosoknak kijáró hosszú fegyházbüntetéssel torolták meg az elfogult bírák, miközben sorozatosan elnézőek a hatóságok a magyarok elleni támadások kapcsán. Nem érezheti magát bizton ságban az a kisebbség, amelyik nem használhatja szabadon nemzeti szimbólumait. A magyar zászló a legtöbb szomszédos országban vörös posztó a rendfenntartók szemében, s mivel használatát alkotmányellenesnek tekintik, ehhez nem kevés bátorságra van szükség. Legfeljebb egyházi rendezvényeken t űrik el, különösen, ha nagy tömeg van jelen, mint például a csíksomlyói pünkösdi búcsún. De sportrendezvényeken már rendőri intézkedést követelő kihívásnak tekintik. A 2005. évi csíkszeredai jégkorongdöntőn, a jelenlévő nagyszámú rendőrcsapat szabályos roh amot indított a székely szurkolók körében meglobogtatott egyetlen (!) magyar zászló elkobzására. Az eseményt közvetítő televíziós adás jóvoltából százezrek kísérhették figyelemmel az akciót. A romániai nacionalizmus annyira nem tűri a magyar nemzeti színek et, hamisan érvelve azzal, hogy azok egy másik ország hivatalos jelvényét testesítik meg, miközben nemzeti és nem állami zászló, hogy a magyarság pártja, az RMDSZ ( a békesség kedvéért vagy gyengeségből?) a piros- fekete színpárosítást igyekezett a rendsze rváltozáskor elterjeszteni. Lassan mégis kezd teret nyerni a magyar trikolor, sokszor elképesztő változatokban, például zöldfehér zászló közepébe helyezett piros pártjelvénnyel. Egy nemzet vagy nemzetrész biztonságának talán legfontosabb mutatója demográf iai bázisának változása. Ha fokozódik az asszimiláció, vagy növekszik az elvándorlók száma, akkor elhalványodóban van a nemzet lakóhelyén várható jövőbeli boldogulásába vetett remény. A kilátástalanság azonban – különösen nagy nemzeti elnyomás idején – nem mutatkozik meg számszerűsíthető tényekben. A kommunista diktatúra idején meghamisították a statisztikákat, és a kivándorlás lehetőségét is minimálisra korlátozták. Így fordulhatott el, hogy a múlt század nyolcvanas éveitől kezdődően két évtizeden keresztü l növekedett a romániai, a szlovákiai és az ukrajnai magyarság
