Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-24
11 Persze balgaság lenne azzal áltatni magunkat, hogy a francia és holland állampolgárok belátták volna a nagyhatalmi törekv ések abszurditását vagy a jóléti modell álnokságát. A franciák és a hollandok nem egyformán ugyan, de az európai projektet formáló ellenőrizetlen brüsszeli bürokrácia, a keleteurópai bővítés és a kudarcot vallott euró ellen szavaztak. Az Európai Unió po lgárai és a brüsszeli hivatalnokok között óriási demokratikus szakadék tátong. Nemleges szavazataikkal a népszavazások résztvevői azt fejezték ki a legvilágosabban, hogy elegük van a brüsszeli arroganciából, abból, ahogy szabályozni kívánják az élet minden területét: a virágszár hosszától egészen addig, hogy mennyit dolgozhatunk és mennyiért, és hogy milyen zsírtartalmú tejet ihatunk. NyugatEurópa polgárainak elegük van abból a politikai elitből, amely rájuk erőltette a közös pénzt és a keleti bővítést ané lkül, hogy ezekről megkérdezték volna őket, s mely most egy megemészthetetlen dokumentummal akarta mindezt szentesíteni. Ne áltassuk magunkat: mindkét népszavazás, de különösen a francia, erősen KeletEurópaellenes volt. Ez sem meglepetés. Az európai po litikusok néhány héttel a népszavazás előtt elnapolták a döntést az európai szolgáltatási versenyről, hogy a francia szakszervezetek kedvében járjanak. Mindhiába. A francia népszavazás nagy mumusa a jelképpé vált lengyel vízvezetékszerelő és az alulképzet t magyar építész lett, akik romba döntik majd a francia jóléti államot, mert elveszik a "jól nevelt" franciák kenyerét. (Senkit nem zavar különösebben az a tény, hogy Franciaország nem is liberalizálta munkaerőpiacát a csatlakozó keleteurópaiak számára.) Túl a gyakran ízléstelen és együgyű érvelésen, az igazság az, hogy a kontinentális Európa nosztalgiával gondol a régi szép időkre, amikor még állt a berlini fal, és nem kellett mindenféle keleti népséggel vesződniük. Franciaország és Hollandia szavazói - és ezzel koránt sincsenek egyedül a kontinentális Európában - komolyan aggódnak a globalizáció miatt. Úgy látszik, semmi kedvük feladni a hidegháború éveiben (egyébként amerikai védőernyő alatt) létrehozott jóléti államaik nirvánáját. Eszük ágában sincs s zembenézni az új kihívásokkal, Kína és India világgazdasági színre lépésével, valamint a versenyképes amerikai gazdasággal. Inkább a homokba dugják a fejüket, és elvárják kormányaiktól, hogy védjék meg őket a globalizáció ártalmaitól. Politikai elitjük ped ig úgy viselkedik, mint az az üzletember, aki felemeli az árat, amikor nem megy az üzlet. Az euró különösen a holland választók szemében volt szálka, de ha csak erről rendeztek volna népszavazást, annak eredménye más országokban sem lett volna sokkal job b. A közös pénz ugyanis mindenkinek gondot okoz. Ez a gazdaság logikájából következik. Gondoljuk csak meg: lehet olyan kamatlábat találni, amely minden gazdaságnak jó? Ez kicsit olyan, mintha mindenkire egyforma cipőt kényszerítenének. Nem csoda, hogy az e uróövezet növekedési rátája a közös pénz megjelenése óta folyamatosan az európai átlag alatt van 1,52 százalékkal. A legnagyobb országokban ez rendkívül magas munkanélküliséggel párosul (Franciaországban 10, Németországban 12, Spanyolországban 17 százalék os a munkanélküliség). Az eurót nem tette népszerűvé az sem, hogy a hozzá szükséges fiskális fegyelmet megalapozó növekedési és stabilitási egyezség csúfos kudarcot vallott. Éppen a két nagy, Franciaország és Németország rúgta fel, mégpedig büntetlenül. Ez joggal dühített minden kisebb tagállamot. Tudjuk, hogy az euró bevezetésének nem gazdasági, hanem politikai indokai voltak. A közös pénz megjelenésének ugyanis minimális előfeltétele az áruk, a szolgáltatások, a tőke- és a munkaerőpiacainak integrációj a. Miután a szolgáltatások integrációját éppen most jegelte az Európai Bizottság - mindenekelőtt azért, hogy a francia választókat ne rémítsék el túlságosan , e szektorok egységes piacának kialakulása kérdésessé vált. A népszavazásokon elemi erővel elutas ított és a német parlamentben bírált tőkeáramlás csak korlátozottan jöhet létre. Ami pedig a munkaerőpiacot illeti, nem gondolhatta senki komolyan, hogy az athéni munkavállalók tömegesen Stockholmban keressenek állást. Európa másképpen működik: az európai hagyomány része a soknyelvűség mellett az, hogy a többség a szülőföldjén igyekszik boldogulni. Nem meglepő, hogy Olaszországban és Hollandiában mind többen vetik fel a közös pénz feladásának gondolatát. Az euró iránti bizalmi válságot persze nem a két si kertelen népszavazás váltotta ki, de ezek kudarca semmiképpen sem oldotta föl. Ezért a pénzügyi piacok nem számíthatnak egyhamar az eurózóna növekedésére. Itt az ideje, hogy KeletEurópa is elgondolkozzon. A régió politikai vezetői eddig önként és dalolv a követték a francianémet integrációs politikát, és az eurózónába való bejutást az egyik fő gazdasági célkitűzésnek tekintették. Erre nincs igazán okuk, mert KeletEurópa a globalizált világban ma is versenyképes. A posztkommunista
