Reggeli Sajtófigyelő, 2005. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-02-05
6 Az alapkérdések tisztázatlansága, elmaszatolása tükröződik végső soron a referendum kimenetelében és az eseményt követő szélsőséges reakciókban is. Láthatóan sokan elhitték Orbánnak, hogy "ha igent mondunk, 15 milliós, teljes nemzet, büszke és erős nemzet leszünk ismét". A falsul megjelölt tét is magyarázza a határon túli "nemzethalálhangulatot" és célt tévesztett dühöt a referendum után. Azt, hogy e lső haragjukban rengetegen ismételték Patrubány Miklóssal: már kétmillió magyar sem maradt Magyarországon. A reakciók egyébként azóta is alapvetően arra utalnak: a referendum kapcsán minden érintett félreértésben volt a másik szándékait, indítékait illet ően. A helyzet groteszkségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a kisebbségek a népszavazási nemet anyaországi cserbenhagyásként élték meg, míg itt, nálunk a kampány időszakban történt kisebbségi fellépéseket sokan érezték beavatkozásnak, zsarolásnak, vagy h ogy "a farok próbálja csóválni a kutyát". Ám a legfontosabb következménye e népszavazásnak mégiscsak az volt, hogy kendőzetlenül felszínre került a magyarmagyar kapcsolatok eddig inkább csak lappangó formákban jelentkező válsága. Ezt a válságot az elmúlt egy hónap történései - sajnos - még inkább elmélyítették. Olyannyira, hogy sokan egymásfél évtized után újra a magyar külpolitika legneuralgikusabb pontjának érzékelik a szomszédkapcsolatokat - ezen belül pedig éppen a magyarmagyar viszony lenne a magyar külpolitika leggyengébb láncszeme. Alapkérdések tisztázatlansága, elmaszatolása tükröződik a referendumban. E krízis alapvetően a viszonyrendszer tartós tisztázatlanságaiból, a pártok felelőtlenségeiből adódik, és minden jel szerint egy hosszabb folyamat kicsúcsosodása. A folyamat valószí nűleg akkor gyorsult fel, amikor - valamikor a kilencvenes évek végén - a kisebbségi ügy visszavonhatatlanul pártpolitikai játékok tárgyává alakult át. Addig általánosan elfogadott alapelv volt nálunk, hogy a határon túli magyarok ügye összmagyar felelőssé g; a kisebbségeket az anyaország egésze támogatja megmaradási törekvéseikben. Később ez már inkább csak szólam volt, a tények egészen mást kezdtek mutatni. Kétségtelen, hogy a helyzet az Orbánkormány idején változott meg. Orbán Viktorék nyíltan hatalmi am bícióik keretébe helyezték a kisebbségi ügyet, kedvenc kisebbségi személyekben és Fideszhez hű szervezetekben gondolkodtak, a költségvetési pénzeket pedig pártszempontok szerint kezdték osztogatni határon túli vazallusaiknak - anyaországi kisebbségi támoga tás címén. Orbán az anyaországi politikai megosztást hidegvérrel kiterjesztette az egész Kárpátmedencére, belpolitikai érdekeinek megfelelően menedzselte a kisebbségi ügyet főleg Erdélyben, de a Kárpátalján és a Vajdaságban is. E masszív nyomás a 2002es választási kampány idején hozta meg mérgezett gyümölcsét, amikorra a kisebbségi vezetők zöme számára már nem nagyon maradt más lehetőség az igazodáson kívül. Voltak persze túlteljesítők (Ágoston András, Kovács Miklós, Tőkés László), ahogy ez már ilyenkor l enni szokott, akik önként és dalolva kapcsolódtak be a Fidesz kampányába, önfeledten hazaárulózták le az MSZP és a SZDSZ vezetőit, és vizionáltak "polgári" anyaországi forradalmat a Kossuth téren. Aki pedig nem parírozott - mint például az RMDSZ csúcsvezet ői , azzal szemben jött a retorzió: a lejáratás, ellenpártok, mesterségesen kreált riválisok színre léptetése. Mint a referendum bizonyította, az elmúlt két és fél év a kisebbségi vezetők egy részét semmiben sem késztette önvizsgálatra; Duray például Gy urcsány "szociális riogatásával" magyarázta a népszavazási fiaskót. E nyilatkozat is arra utal, hogy a kisebbségi ügy változatlanul a pártpolitika része. Ez abnormális állapot. Pedig egyszerű képletről van szó. Mivel a kisebbségi támogatások utalványozója az összes anyaországi adófizető, a határon túli szervezeteknek - gondolná az ember - nyilván elemi érdekük, hogy bármilyen színezetű legyen is a kormány Magyarországon, állandóan az anyaország egészét érezzék maguk mögött, beleértve a támogatási pénzeket i s. Ehelyett mit láttunk a legutóbbi pár évben? E pénzek ugyan változatlanul az anyaország összes adófizetőjétől származnak, de a címzettek egy része - zöme , miután gond nélkül zsebre teszi ezeket az összegeket, látványosan a hazai pártpolitikai porondo n küzdő felek egyikének az oldalára áll. Vezetőik láthatóan nem vetettek számot azzal, mekkora visszatetszést vált ki mindez az anyaországi "másik oldalon". Azon, amelynek csak azt engedélyezték a szóban forgó kisebbségi vezetők, hogy állják az anyaországi cech rájuk eső hányadát, de azt már nem hagyták, hogy ezek az emberek szerethessék is őket. Ezzel a keserű tapasztalattal nyerhetett teret az a korábban soha nem hangoztatott vélekedés, hogy a kisebbségek "idegenként" akarnak beleszólni hazai ügyekbe, oly anokba ráadásul, amihez "semmi közük".
