Reggeli Sajtófigyelő, 2005. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-02-10
8 Ami a magyarországiakat illeti, azok, akik egyáltalán törődnek a határon túliakkal, többnyire úgy gondolják, ez utóbbiaknak a fogalom fontosabb, mint a fogalom tartalma. Elég például magánegyetemet teremteni (földet és épületeket vásárolni, költségvetést aláírni, infrastruktúrát importálni), de hogy milyen lesz, lehet az az egyetem, azzal nem kell foglalkozni. Elég a státustörvé nyt kiötölni, de hogy az mi mindent jelent (illetve inkább nem jelent), az másodlagos. És valóban: az erdélyiek nagy része örült a magyarigazolványnak és a magánegyetemnek, s azok a kevesek, akik föltették a fenti kérdéseket, rövid úton hazaárulóknak bizon yultak. (E kifejezés ismételgetése is az üres szimbólumok iránti szeretetünket bizonyítja. Ha annyi hazaáruló lenne, mint ahány emberhez hozzávágták ezt a szót, már régen kipusztultunk volna.) "Úgy érzem, hogy ismét összekötötték az anyaországhoz kapcsoló köldökzsinórt" - nyilatkozta valaki az egyik csatornán, és szemlátomást nem gondolkodott el azon, hogy ez az irat megkülönbözteti őt egy magyarországitól, semmiképpen sem teszi ahhoz hasonlóvá. A kettős állampolgárságról szóló egyik televíziós vitán Géme si György, az MDF politikusa remegő hangon Wass Albert Üzenet haza című versére, a csíksomlyói búcsúra és az erdélyiek vendégszeretetére hivatkozott. Ugyanaz a jelenség figyelhető meg, amelyre fentebb céloztam: a szimbólumok szajkózása. Az erdélyiek ünnepb en és versben élnek - íme a mondanivaló lényege. Ahogy Makkai paródiájában: mintha nem is emberek lennénk, akiknek hétköznapjai éppúgy vannak, mint ünnepei, akik prózában is szoktak beszélni, és olykor - horribile dictu! - nevetnek. De gyakran baj van a szimbólumok minőségével is. Miért Wass Albertet, ezt az úri dilettánst gondoljuk az erdélyi magyarság legfőbb kifejezőjének? Vagy Reményik Sándor patetikus verseit, Dsidától a Psalmus Hungaricust? Miért nem akarunk tudomást venni róla, hogy létezik egy más ik erdélyi magyar költészet, s hogy Reményiknek vagy Dsidának is van egy másik arca, amely sokkal rokonszenvesebb lehetne? 2003 júliusában Csíksomlyón bemutatták az István, a királyt, Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját. A szabadtéri előadásra v alósággal özönlött az erdélyi magyarság. "Szerintem a legnagyobb magyar zenemű, ami csak létezik" - vélte egy lobogó interjúalany az egyik adón. Mintha Bartók Béla, Erkel Ferenc (a Himnusz zeneszerzője!), Kodály Zoltán nem is létezne. Elkeserítő. A legbe szédesebb azonban mégis a székelyudvarhelyi szoborpark esete. Szász Jenő, a város polgármestere és a Magyar Polgári Szövetség elnöke tavaly fenségesnek szánt, de giccsbe fúló, tizenhárom bronzalakból álló csoportozatot avatott fel, mely a magyarság "legemb lematikusabb" magyarjait ábrázolja Árpád fejedelemtől II. Rákóczi Ferencig. Hogy már létezik egy köztéri mű, amely éppen tizenhárom személyiség tiszteletére született - nos, ez az apróság Szász Jenőt szemlátomást nem zavarta. Az álformák kialakulása, ill etve a formák rákos túlburjánzása - így nevezi Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában Bibó István azokat a hibákat, melyek az általam leírt jelenség körébe tartoznak. A székely harisnyában grasszáló Patrubány Miklós csupán k övetkezménye és leglátványosabb megtestesítője ennek a jelenségnek. Hogy mostanig nem sikerült felépítenünk egy másik, emberi erdélyi önképet, azt éppen ennek köszönhetjük: a szimbólumok inflációjának és a Patrubányhoz hasonló közszereplőknek. Miattuk az a z üzenet "jön át" a magyarországi állampolgárnak, hogy Erdélyben egy olyan közösség él, amely összekeveri a szavazást a szavalással. Egy olyan közösség, amely inkább jelképtár, mint élő emberek tudatos, hatékony, gondolkodó és cselekvő összessége. Magyar országiaknak és erdélyieknek egyaránt hasznosabb lenne, ha egy kritikusabb, játékosabb és mélyebb önképet alkotnánk és mutatnánk fel. Tamási Áron írásaiból is csupán a székelykedést jegyeztük meg, a mítosz költészetét és nagyvonalúságát nem. Az elmondot tak semmiben sem mentik az MSZP nem melletti gusztustalan és méltatlan kampányát. Puszta számokra egyszerűsíteni a kérdést, táblázatokban beszélni ebben a nagy megfontoltságot igénylő ügyben, áttelepülők tömegével riogatni a közvéleményt - nos, ez kritikán aluli, semmiféle mentség nincs rá. Szó sincs róla, hogy azt gondolnám, kizárólag igennel lehetett szavazni, s mindenki, aki nemet mondott vagy távol maradt, nemzetáruló. Az ellenérveket azonban úgy kell(ett volna) megfogalmazni, ahogyan például Kis János tette. (Miért megyek el szavazni, november 20.) Többek között ezt írja: "Az etnikai alapú
