Reggeli Sajtófigyelő, 2004. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-11-16
29 Az állampolgárság kettős csapdája Népszava 2004. november 16. Szerző: Sós Péter János Nagyon úgy tűnik nekem, h ogy a kormányzat egyelőre vesztésre áll az első komoly kommunikációs csatában. Pedig - az ő szempontjából - olyan szépen indult minden. A megalakuló új kormány átvette a kezdeményezést a politikai kommunikációban. A miniszterelnök csípős nyelvvel küldte pa rádriposztjait az őt támadóknak. Bizalmat keltően debütált az új pártelnök. Az ellenzék zavarba került. A tetszési indexek meredeken emelkedtek. Aztán elkövetkezett az első komoly csata: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás bevezető kampánya. Már a kezdet is zavarba ejtő volt. A kormány és a nagyobbik kormánypárt kihirdette: az emberek keveset tudnak ahhoz, hogy felelősen tudjanak dönteni. Ezt bárki mondhatta volna, kivéve a kormányt és a kormánypártokat. Ki tehet arról, ha keveset tudunk? Ők korm ányoznak - hát tegyenek arról, hogy többet tudjunk. Meg is indult - annak rendjemódja szerint öthat héttel a népszavazás előtt - a "felvilágosító kampány". Röpködtek a százmilliárdok, amit "kidobunk" majd külhoni testvéreinkre. Jönnek majd a magyarok Ro mániából, Szerbiából, s viszik a szociális gondoskodás százmilliárdjait az orrunk elől. Belföldön már megint ijesztgetés és félelemkeltés - hangzott a summázat , a környező országokban élő magyarok számára pedig a kormánypártoknak egyelőre semmi, komolya n vehető üzenetük nem volt. Hacsak a "szülőföldön maradás" (finoman szólva) nem túl átütő és kevés pénzzel megtámogatott programját nem vesszük annak. Ezzel a kommunikációval, sajnos, több alapvető baj is van. Az első: hogy a félelemkeltés már a múltban sem vált be. Negatív kampányokkal manapság igen nehéz csatát nyerni. Pláne, ha így csinálják. Amikor ezeket a sorokat írom, a fő üzenet valahogyan így szólt: lehet, hogy több (egyesek szerint: 5) száz milliárdjába is kerül majd a kettős állampolgárság a kö ltségvetésnek. Értik, ugye? A költségvetésnek. Nem nekem, nem nekünk. Nem arról van szó, hogy kevesebbet érhet majd a nagymama nyugdíja, a kismamák gyese. Nem arról, hogy még kevesebb jut majd kátyútlanításra, iskolai étkezésre, kórházi modernizációra. N em: a költségvetés sínyli meg a külhoni magyarok állítólagosan várható rohamát. Ez bizonyosan félelmetesen hangzik az összes állami bürokrata fülnek - de népszavazást nyerni ezzel bajosan lehet. Nem is beszélve arról, hogy a környező országokban élő magyar ok számára, a Délvidéken néha elemi rettegésben élő magyarok számára - s valljuk be: még a baloldali érzelmű magyarok számára is - kezelhetetlen, visszatetszést keltő, megbotránkoztató az efféle érvelés. Számukra van egy politikai erő, amelyik szívén visel i a sorsukat, különféle kezdeményezésekkel próbálja meg helyrehozni a helyrehozhatatlant - s van egy kormányzati válasz, ami nem több mint a milliárdok és százmilliárdok felszámítása. Jogos a kérdésük: hát mennyit ér egy magyar? S mennyit ér ötmillió magya r? Ha nem sunyi módon, hanem egyenesen, becsületesen tették volna fel a népszavazás kérdését, akkor az valahogyan így hangzott volna: "Akarjae, hogy a belföldön megtermelt nemzeti össztermék 510 százalékát a külföldön rekedt magyar milliókra költsük? Vá llaljae, hogy a belföldi magyaroknak - így Önnek is - ezért áldozatot kell hozniuk: kisebb szociális ellátással, kevesebb nyugdíjjal, kevesebb autópályával, még inkább leromló egészségüggyel?" Meggyőződésem, hogy még erre a kérdésre is nagyon, nagyon sok an válaszolnának igennel.
