Reggeli Sajtófigyelő, 2004. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-05-20
8 Sokan emlékeznek még: közvetlenül 89 után a romániai magyar közélet egyik legsúlyosabb problémája a véleményterror volt. Mivel a legfő bb politikai értéket már akkor az „egység” alapvetően antidemokratikus jelszava képviselte, mindenkinek a nemzettel szembeni kötelessége volt szorgalmasan ugyanazt gondolni. A 90es évek közepéig az „egység” jelszavát elsősorban a Tőkés László nevével fémj elzett ún. radikális áramlat hangoztatta, hiszen Tőkés László híveinek akkortájt – a vezér karizmájára alapozva – még sikerült önmaguk számára a szervezeten belüli abszolút dominanciát biztosítaniuk. Akik nem voltak hajlandóak azt gondolni, amit ők gondolt ak, azok a romániai magyarság árulóiként a közösség egységét bontották meg, szembe kellett tehát nézniük a kiközösítés rémével. Az alapálláspontot Sütő András imigyen rögzítette: a romániai magyarság ostromlott várban él, márpedig aki ilyen körülmények köz t az ellenséggel paktál, az elárulja a várbelieket. Tiszta beszéd volt. Nem is akadt senki, aki nyíltan a románokkal való valamiféle megegyezés mellett érvelt volna. Mivel a román pártok követeléseinket nem voltak hajlandóak elfogadni, sőt zöld utat nyitot tak a nyílt, nacionalista uszításnak is, a cél az volt, hogy – a romániai magyarság keserves sorsát föltárva – a nemzetközi közvéleményt nyerjük meg a magyarság ügyének, s a támogatás birtokában a számunkra elfogadható megoldást erőltessük rá román honfitá rsainkra. Ehhez azonban valamiképpen a világlapok első oldalára kellett volna kerülnünk, akárcsak 1990 márciusában. Ennek az elgondolásnak a valóságidegensége, sőt morbiditása nyilvánvaló volt. Ezért idővel mégiscsak akadtak néhányan, akik – a súlyos kock ázatok dacára is – megpróbáltak kételkedni (Cs. Gyimesi Éva, Bányai Péter, Szilágyi N. Sándor). Mindannyian a romániai magyar nyilvánosság perifériájára szorultak. Olyan is akadt, aki kísérletet tett arra, hogy Sütő tételét megkérdőjelezze, s a román – magya r együttműködésben jelölje meg a romániai magyar politizálás távlatait. Igaz, ezt akkor csak Magyarországon tehette meg. (Bíró Béla: Az elfogultság szárnyas oltára, Magyar Hírlap, 1993.) Az RMDSZhivatalosságok óvatossága persze érthető volt. Ahhoz, hogy ellenfeleiken felülkerekedhessenek, kerülniük kellett a nyílt konfrontációt. Jól számítottak. Az óvatos taktika és az átgondolt stratégia eredményeként a szövetség kongresszusain a mérsékelt tábor híveinek anélkül is sikerült megakadályozniuk a radikálisok hatalomra jutását, hogy magát az „egységet” megbontották volna. Ügyes politikai sakkhúzásokkal, lobbizással, a magyar és a román kormányzat állásfoglalásainak okos felhasználásával fokozatosan megszilárdíthatták pozícióikat. Sőt 1996ban már az alaptételt is megsérthették. „Lepaktáltak” az „ellenséggel”. Az RMDSZ a Demokratikus Konvenció tagjaként belépett a kormányba. A nacionalista uszítás jól érzékelhetően mérséklődött, a romániai magyarságon belüli közhangulat a radikálisok számára mind kedvezőtlenebbé vált. A szövetségen belüli vezetést gyakorlatilag a románul is kitűnően beszélő parlamenti képviselet tagjai vették át. A képviseletből s ezzel a szövetség legfelső vezetéséből is fokozatosan kiszorultak az ún. radikálisok. Tőkés László azonban, akit korá bban (az elnöki tisztségért folytatott versengésből való „kilépés” kompenzálásaként) éppen a mérsékeltek választtattak a szövetség tiszteletbeli elnökévé, továbbra is a legfelső vezetés tagja maradt. Csakhogy fokozatosan világossá vált, hogy akaratát semmi lyen vonatkozásban nem érvényesítheti. A karizma ebben a körben már egyáltalán nem működött. Igaz, a belső demokrácia sem igazán. A szövetség vezetése ugyanis, ha azok nem egyeztek aktuális érdekeivel, még a kongresszusi határozatokat sem tartotta be. A 2 000. évi választásokon a Demokratikus Konvenció megbukott. Az RMDSZ a román nacionalistákkal, korábbi kíméletlen ellenfeleivel lépett informális koalícióra. Tőkés László hívei abban az elvakult meggyőződésben, hogy a romániai magyarság továbbra is őket tám ogatja, ragaszkodtak a kongresszus által kötelezővé tett belső választásokhoz. Ezeket azonban az RMDSZvezetés nem volt hajlandó megrendezni. (Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a Fideszkörökből származó elgondolás eleve zavaros volt.) Tőkés László a román bíróságoknál keresett jogorvoslatot. Mindhiába. A román igazságszolgáltatás hatalomnak való kiszolgáltatottsága közismert. Fontos ügyekben még mindig születhetnek politikai döntések is. A szatmári kongresszus tehát belső választások nélkül ült öss ze. A jelölteket a központ által irányított helyi RMDSZszervezetek delegálták, és az éppen jelen levő RMDSZtagok hagyták „demokratikusan” jóvá. Hogy kik lehettek ezek a jelenlévők, nem nehéz kitalálni. Az RMDSZ fizetett hivatalnokainak, illetve a szövets ég helyhatósági képviselőinek érdekében áll, hogy szavazókat toborozzanak. A radikálisok nem toboroztak, ők abban a hitben éltek, hogy nekik ellenlábasaikkal szemben „igazuk” van, a romániai magyarság tehát testületileg őket támogatja. A romániai magyarság azonban nem támogatott senkit.
