Reggeli Sajtófigyelő, 2004. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-05-13
11 meghívandók körét illetően , a HTMHban azt állítják: a nyári szabadságok előtt mindenképpen lesz Máért. Többen azt remélik: az ülés alkalmat teremthet arra, hogy javítsa az érintettek közötti elmérgesedett viszonyt. Mert - miként BálintPataki József fogalmazott - soha nem volt olyan nagy megosztottság a hat áron túli magyar szervezetek között, mint napjainkban. vissza Isten hozott, Felvidék Heti Válasz 2004. május 13. Szerző: Matuk Károly 1 Harmincezerhatszázhuszonöt nap - pontosan ennyi idő, nappal és éjszaka telt el 1920. jú nius 4. és 2004. május 1., azaz Trianon és az uniós csatlakozás között. Pontosan harmincezerhatszázhuszonöt nappal az idei május elseje előtt, a déli harangszókor adta hírül a nagyvilágnak a Magyar Királyi Távirati Iroda, valahogy így: A mai napon elvesz ítettük kincses Kolozsvárt, a vértanúk városát, Aradot, ipari és kereskedelmi központunkat, Temesvárt, koronázó városunkat, Pozsonyt, a Rákócziak fészkét, Kassát. És zúgtak a déli harangok. Aztán pontosan hatezerhétszázhuszonnégy nappal később, 1938. nove mber 5én, a november 2i, olasznémet döntőbíráskodást követően, ismét megkondultak az ország harangjai. A Felvidékre bevonuló csapatokat a párkányi Mária Valéria hídon "Isten hozott, magyar testvér!" felirat köszöntötte. A révkomáromi hídnál a magyar kor mányzó személyesen állt a bevonulók élére, majd a város főterén a Klapkaszobor előtt mondott beszédében így szólt: "Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét." November 11én a Kassai Nemzeti Színház díszelőadásán a Bánk bánt játszották. Kassa városát "Erre vártunk", "Isten hozott" feliratok díszítették. A város lakóit Horthy szlovák nyelven is köszöntötte. Azóta 2004. május elsejéig eltelt ismét huszonháromezernyolcszázkilencvenhét nap. Elmúlt, de ebben az amúgy keserű évben, mondhatjuke mégis, hogy Isten hozott, Felvidék, Kassa, Pozsony, és mondjae, ki merie mondani valaki? Mert ehhez bátorság is kell, meg politikai közmegegyezés, a minimum közös nevező legalább. Pozsony város magisztrátusa 2003 szilveszter éjszakáján példát mutato tt, magasba emelte a magyar Szent Korona lézerlátványképét. Az uniós csatlakozás felejthető ceremóniáin túljutva vajon képesek leszünke - az európai uniós csatlakozás annyi valós és vélt hátránya mellett - felismerni azt az előnyt, amely Magyarország és S zlovákia közös és együttes csatlakozásából adódik? Ki merjüke mondani együtt és tiszta szándékkal, egyenes szavakkal végre, "mi magyarok és nem magyarok", hogy Isten hozott, Európa, Isten hozott, Magyarország, Isten hozott, Szlovákia, Isten hozott, immár közös kincsünk, Felvidék? Főleg most, amikor az erdélyi magyarságon belül is kétirányúvá váltak a bel- és külpolitikai törekvések, ahogy ezt a nyilvánosságban zajló közéleti viták is mutatják, miközben egyre bizonytalanabb, hogy mikor mondhatjuk ki végre a zt is: Isten hozott, Erdély!... Apai nagyapámtól maradt rám az a bronz emlékérem, amelyet 1938ban kapott, mint a felvidéki bevonulók egyik katonája: színén egy Rákócziportréval, fonákján felirattal, "A magyar Felvidék felszabadulásának emlékére". Az 19 41es délvidéki bevonulásra már nem tellett bronzra. Érmeszakértők egyszerűen csak háborús acélnak nevezik azt a könnyű, semmire sem alkalmas ötvözetet, amelyből az utóbbi készült. Nagyapám mellesleg rendkívül rossz évjáratban született, 1932 és 1948 közöt t szinte folyamatosan érkeztek címére a katonai behívók, ebből az utolsó három év orosz hadifogságban telt. Tizenhat év, 5840 nap, vagy inkább sötét éjszaka a saját maga, a családja, és a hazája életében. Hát én ezért is tudok örülni az uniós csatlakozásna k, a fanyalgókkal és kishitűekkel szemben, mert nem csak kenyéren és vízen él az ember. Meg azért is, mert a 2000ben, Révkomáromban indult Selye János Egyetemi Központ a 2004- es tanévtől kezdve önálló szlovákiai magyar egyetemként is működik, immár a b olognai folyamatnak is részeként, európai keretek között. Miért fontos ez is, mint a kevés örömünkre okot szolgáltató tény? Mert még ma is kevesen tudják, hogy a felvidéki magyarság bizonyos szempontból sokkal hátrányosabb helyzetben volt az elmúlt évtized ekben, mint akár az erdélyi. Mert miközben Erdély felé a közfigyelem a legsötétebb időkben is odavetette fénycsóváját, a Felvidék kevesebb érdeklődést kapott, talán az 1968as dicstelen magyar 1 A szerző közgazdász
