Reggeli Sajtófigyelő, 2004. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-04-15
12 Csak politikusoknak jut az eszükbe, hogy a kettőt összekeverjék, és azt követeljék a szocialistáktól, vonják vissza Kósánét az uniós képvise lőjelöltek listájáról, hiszen méltatlanná vált erre a pozícióra. Ugyan miért? Mert markánsan megfogalmazta, hogy a Vatikán - úgymond - lobbizik az unióban, vagyis minél nagyobb politikai befolyást akar gyakorolni a közösségi döntésekre? Ha egy politikusnak , aki egyébként jó ideje betekintést nyerhet a strasbourgi folyamatokba, ez a véleménye, mi volna abban kivetnivaló? Nemigen akad hívő ember az országban, aki ne tudná, hogy a Vatikán a világ egyik legnagyobb pénzügyi érdekeltsége is; hogy tőkéjével, egés z eszközrendszerével s nem utolsósorban a Szentlélekről elnevezett saját bankjával integráns tényezője a nemzetközi gazdaságnak. Hatalma messze túlterjed az Európai Unión. Amikor tehát éppen azon belül igyekszik képviselni a katolikus közösség politikai sz empontjait, valójában csak azt teszi, amit más befolyási övezeteiben is. A Vatikán Észak- és DélAmerikában legalább olyan súlyú szereplője a világi politikának, mint a mi kontinensünkön, következésképp sehol nem várhatja el, hogy ezzel a ténynyel a politi kai köztudat ne vessen számot. Csak a Fidesz farizeusai gondolják, hogy Kósáné állásfoglalása legalábbis az ördögtől való, holott a képviselő nem tett egyebet, mint hogy annak tekintette a katolikus világhatalmat, ami: világhatalomnak. És ennek megfelelőe n írta le szándékait, körülbelül úgy, mintha bármely más ország hatalmi törekvéseiről beszélt volna. Az más kérdés, vajon helyes, netán üdvöse, hogy vallási felekezeteknek ilyen mértékű és jellegű világi uralmuk is van. A lehetséges válaszok nagyon messzi re vezetnének, s mint tudjuk, ezeket éppen a hívők szokták volt az egyházak története során firtatni. Elég talán az európai reformációra utalni mint olyan mozgalomra, amely nagy valószínűséggel nem állt az MSZP irányítása alatt; s a pápaságnak mint intézmé nyes politikai szervezetnek ma is komoly belső ellenzékkel kell szembenéznie világszerte. Persze mindez egy lapra tartozik, és egy másikra a sajátosan magyar politikai provincializmus, amelyet lehet utálni - felteszem, Kósáné azok közül való, akik utálják is , de nem lehet nem "bekalkulálni" a személyes megnyilatkozásokba. Durvábban: mi a fészkes fenének kellett "a mi Magdánknak" - kérdhetik a szocik - épp mostanában taglalni a Vatikán szerepét, ráadásul egy olyan újságban, amely nem éppen filokatolikus i rányultságáról nevezetes? Szüksé g volt erre a politikai provokációra? Mert aki azt mondja, hogy Kósánénak ilyesmi nem állt szándékában, az ismerheti netán őt magát, de a honi állapotokat biztosan nem. Magyarán, programozni lehetett, hogy az interjúból műbalhét gyártanak majd az abban érd ekeltek. Jellemző persze, hogy ha már így esett, mi mindenre világítottak rá a fejlemények. Először például arra, hogy a szocialisták nem tudják kezelni az "ügyet", noha azt hiszik, kezelniük kell. Ez a szindróma már önmagában is igazolja a Fideszt: bármi be bizton belezavarhatják ellenfeleiket, mert miután a pontosan körvonalazott álláspontok hiánya nem is kétséges, szinte garantáltan összevissza fognak beszélni. Így történhetett, hogy elébb Szili Katalin elhatárolódott Kósánétól; majd a pártelnök közölte: az MSZPnek nincsenek a témára vonatkozó hivatalos határozatai avagy állásfoglalásai, úgyhogy Kósáné a saját véleményét fogalmazta meg; majd jött személyesen Kósáné, oldalán a pártigazgatóval, és sajtótájékoztató keretében közölte: semmit nem von vissza - sem a nézeteit, sem önmagát az EPlistáról. Alighanem ez utóbbi kijelentéssel kellett volna kezdeni - de azonnal, amint a Fidesz elkezdte a mondvacsinált balhét , és mindjárt le is zárni az egészet. Persze a sajtótájékoztató is túlzás volt, de úgy látsz ik, arról se lehet leszoktatni a pártokat, hogy minden marhaság ürügyén összetrombitálják az újságírókat. Aztán következik a tévé- és rádióstúdiók csapatos körbejárása, riporterek és politológusok odaadó segédletével. A politika infantilizálása alól senki nem vonhatja ki magát, legkevésbé a média, hiszen ebből él. A felelősség természetesen a politikusoké: mindkét oldalon erős a hajlam arra, hogy álkérdések, áldrámák, álközügyek boncolgatásába mélyedjenek. Egyrészt ettől mindenki publicitást remél, másrész t addig sem kell a lényegi gondokról beszélni. Ha meg éppen kampányidőszakra esik egy valójában semmiféle relevanciát nem kínáló, viszont annál hálásabban ragozható, érdemét tekintve még melléktémának sem fontos, de a másik fél pillanatnyi szívatására netá n alkalmas "felfedezés", akkor a hülyeség eszkalációjától az Isten se ment meg bennünket.
