Reggeli Sajtófigyelő, 2004. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-01-03
5 eszünkbe juthat úgyis: vajon, ha a mai szlovákok dédszüleik, ükszüleik állami szimbólumát akarják kivetíteni, vajon mit, mi mást is vetíthetnének? Emlékszem, amikor a hatvanas években elkezdtem az akkori Csehszlovákia szomszédos vidékeit járni, mennyire zavart a kényszeres törekvés, hogy eltagadják a közös múltat. Nemcsak az, hogy magyar feliratot , legfeljebb ha (miközben akkortájt még a pozsonyi utcán jó eséllyel lehetett érdeklődni magyarul...) véletlenül találtam, de zavartan fedeztem fel, hogy történelmünk egyes alakjai voltaképpen szlovák nevet viseltek. Később megtudtam, hogy az ottani iskolákban többnyire azt tanították, hogy a szlovákság majd’ ezer éven át küzdött a magyarok ellen. Pedig ez az együttélés a XIX. századig szinte zavartalan lehetett, s igazából a nacionalizmus évszázada rontotta meg. Az erőszakos magyarosítás az iskolákban és egyes helynevekn él, ekkor hozta össze sokféle türelmetlenség a későbbi végleges szakítást. Honfitársaink sokasága hiszi máig, hogy a szlovákok csak rosszindulatból nem szólalnak meg magyarul. És aligalig jut valakinek eszébe, hogy a közös történelem számos magyarországi emléke szlovák feliratot is megérdemelne. Eközben mindig voltak mindkét oldalon, akik tudták: a két nép jó és rossz sorsában is több közös. (A szlovákiai fasizmusról szól az Üzlet a korzón című klasszikus film. Csak az egyenruhák különböznek, az ábrázolt mentalitás, ahogy rabolnak, ahogy cigányzenére mulatnak, kísértetiesen hasonlít a magyarhoz.) Talán a szlovák államiság tíz éve megszülte – ha nem többet – a felismerés csíráját, hogy a közös történelem nem elválaszt, hanem összeköt. Összekötnek a szlová kiai magyarok és a hazai szlovákság. Ahogy összeköt a konyha, a sok közös népdal, szokás is, a félmagyar – félszlovák családok Békéscsabától Csömörön át Fülekig és Rozsnyóig. A szlovákiai temetők sírjai és budapesti nagykörút házai, amelyet szlovák munkások építettek. Májustól értelmetlenné válik a Trianonban meghúzott határ is. Hidak, vasutak épülnek újjá, ismét összetartozhatnak a szétszakított kistérségek. Ehhez képest a történelmi jelkép kivetítése az egykori koronázóvárosban voltaképpen csekélység. vissza Van szalmaszál - Végel László író a szerbiai kisebbségi életről Népszabadság • 2004. január 3. • Szerző: Varga Lajos Márton Sokat tudhatunk már erről Trianon óta, mégis, most újra, mert mindig változik a helyzet: miért nehéz kisebbséginek, kisebbségi magyarnak lenni? – Azért, mert ebből az életből hiányzik az evidencia. A bizonyosság. Még a gyökerek is az ég felé kapaszkodnak, mert a talaj nem megfelelő. Ami nem baj. Ezzel kell élni. Ebben az életben mindenért kétszeres erővel kell megküzdeni. Olyan izgalmas és komikus, mint a kötéltánc. De nem akarok panaszkodni. Azért szép is: drámai és sziszifuszi. Ezt vagy vállalom, vagy nem vállalom, én vállaltam, ami nem érdem, hanem a szellemi kíváncsiság, az erkölcsi tartás következménye. Nagy kihívást látok benne, törékeny szeizm ográfnak, kísérleti alanynak érzem magam a globalizálódó világban. Mindenképpen valamilyen kentaurnak. Hát, így is fogalmazhat, de aki korábban hasonlókat mondott, az – miközben szeizmográfnak nevezte magát – vagy szent, vagy világmegváltó akart lenni. S nem élte, hanem szerepelte kisebbségi voltát. – Vannak ilyenek, két karddal küzdő főfoglalkozású sorsharcosok, akik másról sem tudnak, csak a kisebbségi szenvedésről, mártíromságról. Akik példát mutatnak az anyaországi „rossz magyaroknak” a magyarságtudatban, a hagyományápolásban, a hűségben, kitartásb an. A kisebbségi élet tele van ilyen meddő szentekkel és világmegváltókkal, beszélhetnék tehát az „eltorzult kisebbségi alkatról” is. Bibó nyelvén, ha kell. Ne felejtsük azonban, hogy ezt az eszményt, ezt a kánont sokszor az anyaországban dicsérik a leghan gosabban és állítják példának igazán szívesen. Ebben a kérdésben hozzám sokkal közelebb áll Babits Jónás könyve című versének gondolatvilága. Ugyanis nemcsak élek ebben a világban, de perben
