Reggeli Sajtófigyelő, 2004. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-01-03
6 is állok vele. Mindig viaskodtam, sohasem találtam meg azt a hely et, ami az enyém. Lehet, hogy ilyen hely nem is létezik. Ennek ellenére vonz a peremvidék vad káosza és anarchiája, a kentaurok bonyolult szelleme. Evidencia helyett ambivalencia! Gondolom, ez nem légből kapott állítás, van némi alapja. A szerbiai magyarsá g ugyanis a titói időszakban átesett már egy modernizációs perióduson, amikor kilépett a hagyományos közösségi formákból, és belépett az ambivalencia világába. Fájdalmas periódus volt, hiszen sok hagyományos forma, kötelék megsemmisült, de kezdett kialakul ni valami új, hiszen az akkori Jugoszlávia érezte Európa közelét. A szerbiai magyarok is. A balkáni háborúk a legrosszabbkor, vagyis ebben az átmeneti helyzetben törtek rá, úgyhogy itt most mindenkit elfogott a kishitűség, bizonytalanság, menekülésvágy. Ez a közösség fél a jövőtől, és nincs hova visszalépnie, hiába buzdítják erre a „jó magyarok”. Tehát a modernizáció útjára lépő közösség hirtelen a senki földjén találta magát, s ez az életérzés kétségtelenül rám is hatással van. Két könyve is megjelent mos tanában Magyarországon. A Jelenkornál a Hontalan esszék, a Norannál pedig a naplójegyzeteket közreadó Időírás, időközben. Akarattal válogatta úgy a könyvek anyagát, hogy a kulcsszavak: megalázottság, idegenség, számkivetettség, marginalitás, periféria, per emvidék, honvágy – haza nélkül mindkettőben azonosak? – Ezek a kulcsszavak még a nyolcvanas években kristályosodtak ki bennem, a Hontalan esszék első része erről szól. De valójában benne voltak már az 1969ben megjelent regényemben, az Egy makró emlékirat aiban. A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt, sokszor bíráltak emiatt, mondván, hogy valóságidegen vagyok, gyökértelen kozmopolita. Ezeken a jelzőkön ma már csak mo solyogni tudok, habár annak idején nagyon bosszantottak. És fájtak is. De most elárulom, sokkal jobban fáj most, hogy a valóság ilyen durván és kegyetlenül nekem adott igazat. Az 1990es Eckhart gyűrűje című regényemben írtam a permanens polgárháború minde nt elárasztó őrületéről, az 1987ben megjelent Parainézisben című regényemben az általános összeomlásról, de az 1991 – 1992es Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe. A lakótömböm felett éjszaka is heliko pterek röpködtek, szállították a sebesülteket. Az állami televízió a kimerevített képemet vetítette le, s azt mondta, én vagyok az állam ellensége. Gyalog baktattam az utcákon, úgy sokkal jobb volt, mert az autóbuszban felismertek. Ez a vitriol sokkolt, mé g engem is, aki pedig szellemileg némileg felkészültem rá. A kisebbségi közösséget pedig nemcsak sokkolta. Szét is égette. Itt mindenkit agyonnyom a napi túlélés feladata. Rossz ezt az életet még nézni is, miközben bámulom az emberek szívósságát – nem szég yellem kimondani: hőstetteit. Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének a szerbiai magyarok, mint amennyit kapnak, de hát ezzel a politikusoknak kell majd elszámolniuk. És azoknak, akik beszélhetnének róluk, mégis hallgatnak. Vagy vérlázító ostobaságokat ír nak, mondanak. Valamit tenni kellene, mert a teherbírás képessége alaposan meggyengült. Az elvándorlás tovább tart. A többségükben magyar lakta településeken fillérekért lehet ingatlant vásárolni. Földet, házat, mindent. A munkanélküliek száma katasztrofál isan növekszik. Egy magyarországi egyetemi ösztöndíj a legnagyobb jutalom. Egyszer valaki azt találta mondani: elcserélem a hazámat egy német munkavállalási engedélyért. Ezt nem 1991ben mondta, hanem tíz év emberfeletti kitartás után. Semmi jogom tehát, h ogy elítéljem. Sőt, fejet hajtok előtte, s ezek után mi más lehetek, mint egy hontalan lokálpatrióta. Mert ezek az emberek kultúrájukban, lélekben máshol élnek. Még akkor is, ha maradnak, hiszen csak azért maradnak, mert nincs munkavállalási engedélyük, ni ncs vízumuk. És már nem magukra gondolnak, hanem csak a gyerekeikre. Az eltávozás keserű reménye tartja talpon őket. A módosabb, tehetősebb réteg nagyobb része még a kilencvenes évek elején eltávozott, tíz évre rá a szegényebbeket maradásra biztatják. Itth on és odaát egyformán. Táncoljanak és ápolják a hagyományokat, őrizzék az identitásukat, mondják a magyar politikusok, a főhivatású sorsharcosok meg a szenvedést Magyarországon tőkeként kamatoztatók. Jön majd a televízió és megörökít benneteket. A kulcssza vak, amelyeket én az európai irodalomtól tanultam és a modernitás jelképeinek tartottam, egyszerre a legdurvább, legkeményebb valóságot, az igazi balkáni groteszk komédiát fejezik ki. Sokáig azt gondoltam, hogy ezeket a kulcsszavakat én választottam, aztán kiderült, hogy szó sincs erről, hogy egyszerűen bele vagyok vetve egy világba, amely nem enged ki a markából. Vagyis a modernitásom kényszerhelyzet, és nem is akármilyen kényszerhelyzet következménye. Nem biztos, hogy ilyen pályát kívántam magamnak. Mindi g elefántcsonttoronyban szerettem volna élni. A tengeren, mondjuk.
