Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-18
4 Racionális politikai magyarázat a Nastasekormány magatartására nincsen. Beszélnek egyesek a jövő évi választási kampány kezdetéről, román érzékenységről s egyebekről, de mindez messze nem ad magyarázatot arra, hogy miért kellett a korm ánynak egy helyi tanács legitim döntését áthúzva felborítani egy kényes egyensúlyt, melyből egyébként ő maga profitált eddig a legtöbbet. Az erdélyi magyarság akkor nyerhetne az ügyből, ha az eset kapcsán végre az RMDSZ főárama is rájönne a jelenlegi pol itika elvi elhibázottságára, s a szervezet visszatérne saját programjához, az autonómia követeléséhez. Most, még Románia EUcsatlakozása előtt, addig, amíg nem késő: ha Románia integrálódik, már semmiféle bizonyítási kényszert nem fog érezni Európa felé, s félő, hogy sorsunk nehogy jobbra fordulna, de elnyomatásunk még keményebb lesz. Sajnos az RMDSZ csúcsvezetésének nyilatkozatai, az Operatív Tanácsnak az ügyben kiadott állásfoglalása nem ezt valószínűsíti. Frunda György például az SZKTn úgy vélekedett, h ogy „valószínűleg ki kell várnunk a választási évet, de az emlékmű előbbutóbb vissza fog kerülni a helyére.” Ami a visszakerülést illeti, attól tartok, hogy arra aligha fog néhány éves távlatban sor kerülni, hiszen a szobor helyén, a Szabadság téren most a felszabadító román katona szobra áll, amit nemigen fognak lebontani addig, amíg Arad Romániához tartozik. Az eredetinek nevezett helyszín, a Tűzoltó térnek csúfolt Attila tér, mely mellett az október 11én megtartott SZKT állást foglalt, eleve egy kompro misszumos megoldás volt. Az SZKT állásfoglalása egyébként a pontos határidő megjelölése s a szoborpark ötletének a leghatározottabb visszautasítása nélkül nem jelent előrelépést. Minden jel arra mutat, hogy az RMDSZ napirendre fog térni szerződéses partner ei szószegése felett, és megy minden a régi kerékvágásban. Egyéjféles és kétéjféles magyarokról az RMDSZ SZKTülésén Markó Béla ezúttal (is) a megosztottság s az egység kérdéskörére fűzte fel SZKTbeszámolójának mondanivalóját. Emlékeztetett arra, hogy 1 989 előtt (de gondolom, azóta is) voltak kétéjféles magyarok, akik mind a román, mind a magyar éjfélkor koccintottak, és egyéjfélesek, akik csak a magyar éjfélt ünnepelték. S említést tett arról a kisebbségről, is, akik bár „nagyon kevesen” voltak, de „nem vállalták ezt a szilveszteri dilemmát, ezt a mindenévi szózatos, himnuszos, sírva vigadós Trianont, és csak a román éjfélre figyeltek”, s akik „szintén közénk tartoznak”. (Markó beszéde olvasható az Erdélyi Közélet levelezőlistán, de közölte teljes terjed elmében a Romániai Magyar Szó 2003. október 14i száma is.) Markó hangleütéséből mintha azt éreznénk, hogy ő a „kétéjfeleseket” tekintette s tekinti az igazi erdélyi magyaroknak, hisz aki a magyar ünnepet ülte meg, az szerinte „tüntetően” cselekedett. H olott nem volt ez így. Legalábbis nem mindenütt. Nem emlékszem, hogy valaha koccintottam volna a „román éjfélkor”, vagyis 11 órakor, mint ahogy szilveszterkor nem tartottuk számon sem az orosz, sem a bolgár, sem egyéb más állam időszámítását. Többnyire nem is vettük észre, hogy az elnyomó hatalom időszámítása szerint újév van, legfeljebb ha otthon ünnepeltünk, a már román többségű Temesváron (s nem a hegyek között), akkor is csak a petárdákból s a felharsanó artikulálatlan utcai ordítozásból. Igaz, olyan cs aládban nőttem fel, ahol a dédnagyapám testvérei már felnőtt nagylányként élték át Trianont, s még a hetvenes években is a nyár beköszöntére utalva olyan megjegyzéseket ejtettek el, hogy ”milyen világos van (este) 9 órakor, persze, mert tulajdonképpen még csak 8 óra van”. Igen, számukra még magyarul járt az óra, gondolatban képtelenek voltak elfogadni a ránk erőszakolt román időszámítást. Számomra nem a helyzet tudomásulvételét, nem a reálpolitikát jelenti a „kétéjféles” ünneplés, hanem az önfeladás kezde tét, az asszimiláció első fokát. Mert hiszek abban, hogy a magyarpusztító román politika egyetlen igazán hatékony ellenszere az, ha úgy teszünk, mintha az nem létezne. Legalábbis olyan viszonylatban, melyben ez lehetséges. Megteremtjük a magunk kis magyar oázisát, amit a román sivatagban, Aradon vagy Temesváron is meg lehet teremteni. A magunk kulturális létszükségletei szerint neveljük az új generációkat, a saját gyökereinket ápoljuk, a magunk ünnepeit ünnepeljük. Ez nem „tüntetés”, ez nem más, mint a nemz eti megmaradás imperatívuszának (jó esetben automatikus, s nem is feltétlen tudatos) követése. Mint ahogy az erkölcsös cselekvés sem megfontolás kérdése jó esetben, hanem közvetlenül adódik a természetszerű viselkedésből. Egyébként Markó beszédével nem „ké téjféles” ünneplés pozitív beállítása volt a legfőbb gond.
