Reggeli Sajtófigyelő, 2003. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-10-31
11 Egy ideig még töprengtem, hogy elmenjeke az ismerősömhöz a csomagért, de megegyeztünk, hogy megállok nála, és mások is vártak rám, éppen a csomag miatt. Telefonálni nem akart am. Mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá. Nagy kerülővel érkeztem kertes háza kapujához. Becsengettem. Kijött a kapuhoz, de nem engedett be. Azt mondta, hogy várjak, mert vendégei vannak. Visszament, és kihozta a fehér csíkokkal mintázott piros táskát. Szó nélkül nyomta a kezembe a csomagot, és gyorsan bezárta a kaput az orrom előtt. Amikor elindultam a táskával, láttam, hogy egy autó suhant el mellettem, majd megállt és megfordult. Felszálltam egy autóbuszra, és láttam, hogy ez a személykocsi jön az au tóbusz után. Kiszálltam az autóbuszból, akkor hirtelen lefékezett a kocsi, és valaki kiugrott belőle. Azt nem láttam, hogy ki az és hova megy. Bementem egy nagy élelmiszerüzletbe, és ott megpróbáltam eltűnni a polcok labirintusában. Az üzlet hátsó fala üv egből volt, így láttam, hogy az autó megkerüli az épületet. Kijöttem az üzletből, és megint felszálltam egy városi autóbuszra. Akkor vettem észre ismét, hogy követ a személykocsi. A buszmegállóban hirtelen átugrottam az előttünk induló trolibuszra, szétfes zítve az éppen bezáruló ajtaját. Úgy tűnt, hogy ez elkerülte a követőim figyelmét. Közeledtünk ahhoz a megállóhoz, ahol ki kellett szállnom. Kiszálltam, és elindultam az épület felé, ahol a vendéglátóim már vártak. Egyszer csak úgy éreztem, valaki les rám egy kukatakaró fal mögül. Amikor láthatóan észrevettem ezt, mivelhogy odafordultam, mintha a szempár visszahúzódott volna a fal mögé. Ez biztosan nem ugyanaz az ember volt, aki az autóból korábban kiugrott és megpróbált követni, mert azt láttam, hogy nem j ön senki a nyomomban. Tudták, hogy hova megyek? Ha igen, akkor ez azt jelentette, hogy az előtte való napon is követtek vagy lehallgattak. Vagy talán tegnap az árulóval találkoztam? Itt váltam el tőle tegnap délután. Ő tudta, hogy ma ide jövök. Tőle hoztam el az imént a táskát. Beléptem az épület kapuján, és gyalog mentem fel az első emeletre, hogy ne kelljen lent várakozni - ott hívtam a liftet. Alighogy megállt a lift, hallottam, hogy csapódik a lépcsőház bejáratának az ajtaja. De én már beszálltam a fülkébe, és elindultam fel felé. A negyedik emeleten kiszálltam, becsengettem, és beengedtek. Kisvártatva, talán csak öt perc elteltével valaki csengetett. Az egyik vendéglátóm kiment a szobából kinyitni az ajtót. Pillanatokon belül valamilyen furcsán szúrós emberi testszaggal telt meg a szoba. Hat férfi tolakodott be egyszerre a szűk ajtón. Ekkor tartóztatott le másodszor az államrendőrség. II. Tulajdonképpen mindenki gyanús volt vagy gyanús lehetett. De ahhoz, hogy az ember ne őrüljön meg, vagy ne essen üldözési mániába, és megpr óbálja megőrizni egészséges lelkiállapotát, annyira, amennyire lehet, nem azon törtük a fejünket, hogy ki az áruló vagy a besúgó, hanem igyekeztünk olyan emberekkel nem beszélgetni, egy társaságban nem megjelenni, nem menni kávéházba vagy vendéglőbe, tehát olyanokkal nem találkozni, aki gyanús lehet, vagy akit nem ismertünk. Az ismerősök sem maradhattak ki a gyanú alól, hiszen a fiú nem tudhatta az apáról, hogy nem íre jelentést a szomszédról, de tudatosan nem akartunk gyanakodni. Később, az 1990es évek elején, amikor nyilvánosságra hozták az államvédelmi rendőrséggel együttműködők listáját, akkor derült ki, hogy ki mindenki volt vagy lehetett volna gyanús, és akkor derült ki számomra, hogy minden harmadik ember, akivel kapcsolatot tartottam, rajta volt ezen a listán. Viszont csak egyetlenegyről tudtam megállapítani, hogy ártott. III. A korosztályom életének legmeghatározóbb részét a kommunista hatalmi rendszerben élte le. Abban az orwelli rendszerben éltünk évtizedekig, amelynek lényegét belülről megél ve pontosan nem is lehetett leírni, mert nem volt viszonyítási alapunk. Csak az elnyomás csökkenését vagy növekedését, a félelmek elhatalmasodását vagy mérséklődését lehetett érzékelni. Miután megszűnt a rendszer, akkor lehetett pontosabban meghatározni, h ogy mi volt az, amiben élnünk kellett. Olyan helyzetben voltunk, mint az állatkertben született oroszlán, amely nem látta sohasem az Atlaszhegységet, nem ismerte az afrikai szavannákat sem - így nincs szabadságélménye sem. Az ember, aki az életét a kommun ista rendszerben élte le, nem tudta pontosan, hogy mit nélkülöz. Nem tudta, mi a szabadság, mi a demokrácia, mi a szabad választás, nem tudott valódi kérdéseket föltenni. Megpróbált berendezkedni arra, hogy elviselje a rendszert, védje önmagát, családját é s azt a közösséget, amelyért felelősséget kellett vállalnia, hogy ne veszítse el önazonosságának azonosítási alapját, és megőrizhesse integritását. Mindezt abban a titkos hitben tette, hogy
