Reggeli Sajtófigyelő, 2003. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-08-08
11 Tulajdonképpen te is erről kérdezel eng em, de a választ is megadodforma: "Mondd, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a XIX. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?" Jó kérdés. Nagyon jó kérdés. Többfelé is elindítja ugyanis a gondolkodást. Vegyük sorra! Van itt egy fontos üzenet: szerinted a mostani erdélyi magyar politika rossz, míg az egykori erdélyi román politika jó volt. Íme, kedves Sándor, ha nem is értek egyet veled egy ilyen szembeállításban, mégis ez a mi vitánk - vagy inkább beszélgetésünk? - veleje. Milyen a magyar politika, és mil yen a román politika? Milyen volt a magyar politika, és milyen volt a román politika? Végül pedig: milyennek kell lennie a magyar politikának? A mi esetünkben: milyen legyen az erdélyi magyar politika? Említettem már, hogy mi keletről szemléljük azt a határt, amelyet ti nyugatról. Persze, bizonyos szempontból mindegy, hogy a felkelő vagy a lemenő nap vakíte minket, amikor a kettévágott haza másik felét keressük, de mégiscsak van különbség közöttünk. G yermekkoromban, az ötvenes években volt Kézdivásárhelyen egy hosszú hófehér szakállú, köpcös férfi, egykor talán református kántor. Mesei emlékezetemben, ahogy végigdöcögött a főtéren, derékig ért az a hófehér szakáll. Azt rebesgették róla, hogy megfogadta , csak akkor vágja le a szakállát, amikor ismét "magyar világ" lesz. Igaz volte ez, nem tudhatom, de ha igen, akkor bizony ma is tovább nő a föld alatt az a szakáll, kikiütközik a fű között, mint a mifelénk egyébként nem nagyon ismeretes árvalányhaj. Ami óta az eszemet tudom, egyebet sem vártunk titokban, mint a "magyar világot", miközben apáink és nagyapáink rajongással vegyes kiábrándulással beszéltek arról a négy esztendőről, ami meghozta az édes magyar szót, de a keserű magyar arroganciát is egyúttal. Ám mi ebből csak a vágyat ismertük, kedves Sándor, az olthatatlan sóvárgást valami meg nem tapasztalt együttlét után. Mi igencsak tudjuk, hogy mi az a "haza a magasban", sőt, mi tudjuk igazán. Utánozhatatlan színe, illata, muzsikája van annak a szónak, h ogy Magyarország a mi életünkben, és ez már így lesz mindig, ezen már az sem változtat, hogy odaát valakik elneveztek minket "határon túli magyaroknak", mintha a mi nyelvünkben a meghatározások egy bizonyos földrajzi helyről származnának, és onnan kellene szemlélni mindent, mintha lennének "elnevező" magyarok és "elnevezett" magyarok. De az ilyesmin túlteszi magát az ember, mert szemérmetlenül szerelmes a nemzetébe, ahogy csak "határon túli" magyar tud szerelmes lenni, aki különben is már gyermekkorában áte sett azon a helymeghatározási döbbeneten, hogy miért "Dunántúl" az a vidék, ahol szintén magyarok élnek, hiszen ezek szerint a "dunáninneniek" valamiféle névadási privilégiummal rendelkeznek. És a "dunántúliak" hogyan nevezik magukat: mi vagyunk a "dunántú liak", mondják, és ti pedig a "dunáninneniek"? Végtére Erdély is ilyesmiből lett valamikor, igaze? A "túliságból"! Hiszen Erdőelve azt jelenti, hogy "az erdőn túli terület". "Túliak" vagyunk mi régóta, és szeretnénk úgy "inneniek" lenni, hogy ne kelljen h elyet változtatnunk. Ez az én erdélyi magyar nyelvfilozófiám, kedves Sándor, nézd el nekem ezt az ideoda kanyargó gondolatvezetést, de aki megkésik a válaszokkal, mint én is, annak sok mondanivalója felgyűlhetett közben. Nem egy évről, hanem legalább tizennégyről van most szó! Szeretett költőm voltál és vagy most is nekem, így hát annál jobban megütött valamikor, 1989 nyarán egy rádiójegyzeted, amelyben szemére hánytad az erdélyi magyar értelmiségnek a hallgatását. Irtózatosan rosszulesett, amit mondtá l, hiszen akkor már bizony sokan megszólaltak közülünk. Hirtelenjében egy versben próbáltam az elkeseredésemet kiírni, idézem néhány sorát, bár végül is nem lett belőle a szó szoros értelmében vett replika, inkább csak indulatos meditáció az értésről és az értetlenségről:
