Reggeli Sajtófigyelő, 2003. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-08-08
10 Csoóri Sándor Csucsa hanyatlása című, Markó Bélának címzett levélesszéje a Heti Válasz 2002. szeptember 20i számában jelent meg. Akkor többször is felajánlottuk a válasz lehetőségét az RMDSZ elnökének, akinek írását tíz hónap elmúltáva l kaptuk meg, így most tesszük közzé. Kedves Sándor! Régi, majdnem egyesztendős levéladósságom van veled szemben, bár a megértés is, a meg nem értés is ennél sokkal régebbi miközöttünk. Nagyváradon jártam a minap, és tőlem nyugatra esvén az, ami tőled ke letre, Csucsán is áthaladtam jövetmenet. A keskeny útkanyarra rátérdelő Boncza, később Gogakastélyban én soha nem jártam, oda valószínűleg nem is fogom betenni a lábam, de engem is emlékezni és tervezni késztet mindahányszor, most is legalább arra figye lmeztetett: ideje lenne válaszolni. Persze, többnyire nem csak ennyi a figyelmeztetés, és nem csak ennyire futja a lelkiismeretből sem, amire te szépséges írásodban kimondatlanul is oly sűrűn apellálsz. De mostani nagyváradi utazásom arra mindenképpen jó volt, hogy ezt a levéldolgot végiggondoljam, és vele együtt azt is, hogy vajon tényleg másmás véleményen vagyunke mi ketten Adyról, Gogáról, Erdélyről, Magyarországról. Ha úgy tetszik: magyarságról. A nagyváradi barokk palota ügyében jártam ott ugyanis. Mint tudod, a sokat kért, sokat perelt, sokat követelt római katolikus püspöki székhelyet jogtalanul vette el a román állam - hogyan is lett volna joga hozzá? , és kiürítéséhez nem néhány hetet, nem is néhány napot, hanem néhány órát adtak annak idején. Most egy rögtönzött háziünnepségre voltam hivatalos, pezsgővel koccintottunk, és töpörtyűs pogácsával elnyomtattuk abból az alkalomból, hogy az impozáns épület egyik szárnyának néhány - egészen pontosan öt - termét egy politikai egyezség nyomán ismét haszn álatba vehette a püspökség. A megállapodás szerint ez év őszén átadják az egész szárnyat, és hamarosan megkezdik az ott székelő Körösvidéki Múzeum elköltöztetését is, tehát belátható időn belül a jogos tulajdonosé lesz az egész palota. Ez így akár egy erd élyi magyar sikertörténet is lehetne, hiszen: lépésről lépésre megharcoljuk, kicsikarjuk, visszaszerezzük stb. Ismerősek, ugye, ezek a szövegek, bár nem szereted őket. Hát még nekem mennyire ismerősek, én is mondok ilyeneket, sőt még hiszek is bennük. No, nem a kincstári retorikában, az még mindig idegen nekem, hanem abban hiszek, hogy amit elvettek tőlünk, annak egy része visszakerülhet még hozzánk. Láthatod, óvatosan - diplomatikusan - fogalmazok, azt mondom: egy része! Ott álltam hát, pezsgővel és töpö rtyűs pogácsával, Adynak nem nagyon tetsző, nekem most éppen szeretetre méltó reverendasuhogásban, egy végtelenül törékeny és végtelenül konok püspök társaságában, és hirtelen megértettelek téged, kedves Sándor, te nálam szabadabb álmú költő! Megértettelek egy pillanatra! Elmúlik ez a pillanat, persze, és ismét értetlenül hallgatjuk majd egymást, de ott a barokk palota hátsó traktusában, ahol csak mi, magyarok voltunk, mert a román hatóság képviselői riadtan kerestek maguknak más elfoglaltságot, nehogy még ünnepelni is együtt kelljen velünk, eszembe jutott a leveled. Volte ok itt Nagyváradon ünneplésre igazán? Te talán azt mondtad volna, kedves Sándor, hogy nem volt. Én pedig, mint mondtam, hirtelen megértettelek téged, és nagyon elgondolkoztam volna, ha az t kérdezed: mit kell itt ünnepelni? Tényleg, mit is? Azt, hogy a díszes főbejárat helyett egy berozsdásodott sarkú oldalajtón, majd egy keskeny cselédlépcsőn kellett libasorban felvonulnunk a kiürített termekbe? Azt ünnepelni, hogy valamicskét kaptunk a mi ndenből? Azt, hogy - visszafordítva a szólásmondást - elvették az egész karunkat, és most visszakapjuk a kisujjunkat? Beteges öröm ez, örülni a testtől elválasztott, lebegő kisujjnak, amelyet talán visszavarrni sincsen hová. Beléptünk az egyik kongó teremb e a madárcsontú öreg püspökkel, és az asztalon a drótrácsából előzőleg megszabadított pezsgősdugó, amely addig csendben készülődött, most jöttünkre eldurrant. Tűzijáték, puskalövés? Mindenki megrezzent, majd jóízűt nevettünk a történteken, hogy az egyház m égismégis ilyen jóban van a fennvalóval, aki távirányítóval durrogtatja nekünk a pezsgőt. Ki tudja igazán, aki nem erdélyi magyar politikus, hogy milyen az, amikor összekeveredik két állapot: ami megaláz, és ami felemel. Megalázó részenként, foszlányonk ént, forgácsonként - néha szálkánként! - visszakapni anyagi és szellemi javainkat. De felemelő mégis ugyanaz a pillanat, mert tudod, hogy ez most csak a kezdet, és egyáltalán nem a vég. Alázat és büszkeség. Szégyen és gőg. Kevés és sok. Semmi és minden. Po kol és menny. Aki költő, vagy a poklot látja, vagy a mennyet. Nem fogja a kettőt összekeverni. De aki politikus? Az mit válasszon? A poklot vagy a mennyet? És ha a kettőt csak együtt lehetséges? Akkor mit tegyen?