Reggeli Sajtófigyelő, 2003. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-08-07
17 gek, a különböző jogrendeknek való egyidejű megfelelés - például házasság érvénytelenítése esetén - jele ntős többletterhet ró(hat) nak az érintettre. Állampolgársághoz az elmúlt két évszázad során kifejlődő polgári jogrendben alapvetően kétféle módon lehetett jutni: vagy a származás, vagy a születési hely alapján. Az európai államok többsége - az ezt 1804ben kodifikáló Franciaország gal az élen - az előbbit választotta, vagyis a gyermek, függetlenül attól, hogy hol született, apjának (vagy ha ő ismeretlen, anyjának) állampolgárságát örökli. A másik elv szerint a szül etési hely a döntő, ezt "az angolszász államok és azon országok alkal mazzák, ahol a lakosság nagyrészt b evándorlókból áll. Ily módon a második generáció (...) már a születési ország állampolgárává válik, és így elkerülhető, hogy az állam lakossága többségében idegen állampolgárokból álljon" - olvasható Nagy Károly említett munkájában. A két elv kizárólagos alkalmazása azonban igen hamar megteremtette a maga anomáliáit. A polgárait a születési hely alapján választó Argentínában például egészen a legutóbbi időkig egy bevándorló olasz cs alád gyermekei két állam polgárai is let tek, mivel Itáliában e tekintetben a szülők állampolgársága számított. Fordított esetben, argentin szülők Olaszországban született gyermeke viszont hontalan lett, mivel egyik ország sem számította őt a polgárai közé. Az ilyen problémák elkerülése érdekében az utóbbi évszázadban a kétséges esetekben a helyi fő elv mellett a másikat is alkalmazzák. A származási elvet bevezető Franciao rszágban például "a 19. század folyamán azért kellett a helyben születés elvét is belekombinálni a törvénye kbe, mert számos bev ándorló ki tudott volna csúszni a kötelező katonai szolgálat alól. Ezért aztán a harmadik ott született generáció, ha kéri, ha nem, francia állampolgár lesz" - írja le a két elv keveredésének furcsa történetét Patrick Weil, a párizsi Tudományos Kutatások O rszágos Központja (CNRS) kutatója Út az á llampolgársághoz című, az interneten is olvasható tanulmányában. A kettős állampolgárságból adódó jogi nehézségek és kibúvók kiküszöbölése érdekében egyébként "már a probléma 19. századi, első megjelenései óta a ne mzetközi jogban és diplomáciában elterjedt az az elv, hogy azon országok, amelyek nem tiltják a többes állampolgárságot, az ilyet szerző polgáraikat mégis úgy teki ntik, mintha csak saját állampolgáruk volna" - említ egy, a lehetőségeket jelentősen csökkent ő jogelvet Par- ragi Mária, a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala állampolgársági főoszt á lyának vezetője. Így ez a jogi státus kevéssé alkalmas eszköz arra, hogy két ország törvénykezését egymás ellen kijátssza. Annál is kevésbé, mive l egy ugyancsak igen régen kialakult joggyakorlat szerint egy állam nem nyújthat diplomáciai védelmet egy olyan állammal szemben, amely az érintett személyt szintén álla m polgá- rának tekinti. A többes állampolgárság - a jogalkotók által egyébként nemkívánat osnak mondott - állapotát Magyarorsz á- gon már az ilyen kérdéseket szabályozó első, 1879es állampolgársági törvényben is megengedhetőnek tartották, illetve nem tiltották. Bizonyos helyzetekben azonban "már a 19. század végén kétoldalú szerződ é- sekkel akadály ozták az ilyen státusok létrejöttét. Például az USAba tömegesen kivándorlók esetében, aki knek a tiszta jogi helyzet érdekében le kellett mondaniuk korábbi magyar állampolgárságukról" - említ egy hajdani praktikus megfontolást Parragi Mária. Az 1920 nyarán megkötött trianoni békeszerződés pedig külön kitért arra, hogy a több millió, külföldre került magyar esetében - úgymond - tiszta helyzetet terem tsen: mindenki automatikusan annak az országnak a polgára lett, amelynek területén volt az - egy ma már nem ha sználatos jogi kategória szerinti - úgynevezett községi illetőségi helye. Bár a határokon kívül rekedt magyarok még egészen 1922 nyaráig jogosultak voltak eredeti állampolgárságukat igényelni, annak me gszerzésekor azonban át kellett költözniük Magyarország ra. Ráadásul a visszamagyarosítás nem pusztán a kérelem tényéhez, hanem annak (magyar) belügyminiszteri engedélyezéséhez volt kötve. Ezt pedig - az akkoriban amúgy is nagy menekülttömegekkel bajlódó országban - nem sokan szerezhették meg. Ugyanígy egy töm bben kezelték a bécsi döntések révén 1938 és 1941 között visszacsatolt országrészek lakóit, akik - kivéve a z oda beköltözőket és a frissen létrehozott új államok polgárságát 1921ben maguk választókat - egységesen kaphatták vissza eredeti állampolgárságukat (majd veszítették el ismét az e dönt é- seket érvénytelenítő 1947es párizsi békeszerződés nyomán). Hasonlók éppen jártak el az 1946os magyarcsehszlovák lakosságcsereegyezményben részt vevőkkel, illetve a kényszerrel kitelepített német nemzetis é- gűekkel is.
