Reggeli Sajtófigyelő, 2003. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-08-27
magatartásuk miatt. Azt írja, hogy Boszniában az amerikaiak teremtettek békét, és az ilyen feladatot egyébként is mindig rájuk kellene bízni. Andor viszont kijelenti, hogy az Egyesült Államok már azért is felelős, hogy a jugoszláviai polgárháború egyáltalán kirobbant, nem beszél ve a későbbi eseményekről. Mi – Juhász Józseffel és Márkusz Lászlóval közösen – néhány hete fejeztük be Kinek a békéje? Háború és béke a felbomló Jugoszláviában című könyvünket, amely rövidesen megjelenik a Zrínyi Kiadónál. A könyv megírásakor magunk is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel. Úgy véljük, hogy a nyugateurópai államok nem marasztalhatók el oly mértékben, mint ahogy Bojtár állítja, az amerikaiak pedig késedelmes beavatkozásukkal szintén hozzájárultak a polgárháború elhúzódásához. Andorral szem ben viszont nem marasztalnánk el az amerikaiakat olyasmiért, amiért bizonyosan nem voltak felelősek: Jugoszlávia széteséséért és az etnikai konfliktus kialakulásáért. A nemzetközi közösség Balkánpolitikájának kritikusai – így bizonyos mértékben Bojtár és Andor is – általában két dolgot vetnek a nyugateurópai és az amerikai vezetők szemére: 1. nem ismerték fel idejében a válság mélységét és veszélyességét; 2. megelégedtek annak tüneti kezelésével. Ami az első fölvetést illeti: elvárható lett volna a strat égiai előrelátás egy balkáni ország jövője tekintetében attól a Nyugattól, amelyet még a keleteurópai pártállami rendszerek összeomlása, a bipoláris világrend megszűnése vagy a német egység létrejötte is alaposan meglepett? Bizonyára nem. A második felve téssel kapcsolatban az európai Balkánpolitika kritikusainak egy része utólag hajlamos megfeledkezni arról, hogy a délszláv háborúk kirobbanásakor az EU még nem, csak az Európai Közösség létezett, amelynek nem volt közös kül- és biztonságpolitikája. Ez kül önösen akkor vált aggasztóvá, amikor kitört a szlovéniai és horvátországi háború. A válság hatékony kezelése olyan érdekegyeztetési és döntési mechanizmusokat, integrált intézményeket igényelt volna, amelyekkel akkoriban sem az Európai Közösség, sem a Nyug ateurópai Unió nem rendelkezett. A jugoszláv válságot az EK csak az ún. európai politikai együttműködés (EPC) keretében kezelhette, márpedig ennek működése általában megrekedt a deklaratív diplomácia szintjén. Ráadásul 1990 után Európában paradox módon eg yetlen hatalom sem rendelkezett akkora politikai és katonai súllyal, mint a kontinensen nagyon is jelen lévő USA. A nemzetközi közösség szereplői leginkább abban marasztalhatók el, hogy döntéseiket elsősorban nem azok jugoszláviai következményei befolyásol ták, hanem az európai hatalmak erőviszonyaira, valamint Európa és Amerika kapcsolataira gyakorolt hatásuk. E tekintetben azonban nem látunk lényeges különbséget a két kontinens politikusai között. Vitatjuk Andor Lászlónak azt a kitételét, hogy az USA mega kadályozhatta volna Jugoszlávia háborúkkal terhelt felbomlását, ha anyagi támogatásban részesíti a Markovicskormányt. Amerika (az IMFen és a Világbankon keresztül), sőt Európa is több százmillió dolláros segélyt, hitelt ajánlott fel az akkori jugoszláv k ormánynak, az Európai Közösség pedig egy társulási szerződés megkötésére is ígéretet tett. Az anyagi támogatás kilátásba helyezésével tehát nem volt gond, de szerintünk helytelen abból a feltételezésből kiindulni, hogy pénzzel csillapítani lehetett volna a délszláv nacionalista indulatokat. A jugoszláv államszövetség központi erővel való összetartását illetően sem értünk egyet Andorral. Szerintünk ugyanis éppen az volt a baj, hogy az EK és az Egyesült Államok 1991 szeptemberéig – tehát a fegyveres harcok j úniusi kirobbanását követően is – egységes államként tekintett Jugoszláviára, mi több, annak jövőjét is egységes államalakulatként képzelte el. Ez nagymértékben befolyásolta a milosevicsi politika alakulását, hisz éppen egybeesett azzal a szerb nacionalist a törekvéssel, hogy katonai erővel tartsák össze „Szerboszláviát”. Bojtár B. Endre néhány megállapításával sem értünk egyet. Bojtár azt írja, hogy „végső soron a [srebrenicai] események indították el az Egyesült Államok, illetve a NATO aktív beavatkozását a konfliktusba. Elsősorban az amerikai diplomácia nyomására a NATO repülői 1995 szeptemberében csaknem két héten át bombázták a boszniai szerb hadsereg állásait… A folyamat 1995 novemberében a daytoni békével zárult le.” Mi úgy véljük, hogy a NATOlégitám adások nem a srebrenicai tömegmészárlás hatására, és nemcsak amerikai ösztönzésre indultak meg. Július 11e (a srebrenicai tömegmészárlás kezdete) és augusztus 30a (a légitámadások megindítása) között alig negyven nap telt el, ami aligha lett volna elég a
