Reggeli Sajtófigyelő, 2003. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-07-09
18 annál inkább tilos a demokrácia nevében megkülönböztetést tenni a csoportok között. Itt tehát tetten érjük a beolvasztó demokratikus despotizmus modern formáját. E kérdéskör taglalása során arra is fény derül, hogy miért lett az ős honos nemzeti kisebbségek ügye Európában másodlagos jelentőségű. Az európai Unió jövőjét meghatározó nyugateurópai hatalmak (Anglia, Franciaország) ma már többékevésbe egységes nemzetállamok, és így számukra természetes a nemzetállamban való gondolkozás. A nagy újdonság az, hogy néhány éve Németország is magáévá tette a politikai nemzet fogalmát, az a Németország, amelyik elsőnek fogalmazta meg – Herder szavaival – a nemzetfogalom sokáig hagyományosnak tekintett meghatározását, mely a nemzetben etnikai és kulturális közösséget látott, és így politikai jelentőseggel ruházta fel a népet (Volk). A német birodalom késői kialakulása (1871) és az ország 20. századi viszontagságos történelme a magyarázata annak, hogy ez a herderi etnikai nemzetfogalom élt a német ekben egészen a legutóbbi évekig. (Most ne beszéljünk azokról a szélsőséges eltévelyedésekről, amelyekbe a nácik kergették bele az etnikai nemzetfogalom híveit.) Ezért sokan meglepődnek, amikor megtudják, hogy az ország 1989ben bekövetkezett újraegyesítés e és a Kelet- és KözépEurópában elő német származású lakosság többmilliós tömegeinek a hazatelepítése után (beleértve a Ceauşescu által kiárusított erdélyi szászok és svábok százezreit is), és végleg lemondva az egykori keleteurópai német területekről, a lassanlassan németek is átveszik a politikai nemzet fogaloménak használatát. De a felsorolt tényezők a jelzett paradigmaváltásnak csak előfeltételei voltak, mert felszabadították a német államot a határokon túl élő németek érdekképviseletének kényszere a lól, ennek bekövetkezését más erők kényszerítették ki. Az történt ugyanis, hogy a második világháború után a német társadalom megváltozott. A háborút követő ipari fellendülés, a híres német gazdasági csoda és a népszaporulat alacsony szintje szükségessé te tte idegen vendégmunkások tömeges befogadását. 1955től ezek száma rohamosan növekedett, és 1990ben már elérte az ötmilliót. Ma az idegen, tehát nem német származású bevándorlók száma meghaladja a nyolcmilliót, tehát az ország lakosságának a 10%át, a har maduk török származású. Amikor az első kőolajválság alkalmával, 1973ban a vendégmunkások egy részét távozásra kérték fel, kiderült, hogy a vendégek nem akarnak hazamenni, hanem véglegesen a befogadó országban kívánnak letelepedni. Helyzetüket rendezni kel lett. Nem élhettek továbbra is – sokan már évtizedek óta – idegenként befogadó hazájukban. Az idegen vendégmunkások milliós tömegeinek a német társadalomba való integrálása kényszerítette ki a szemléletváltást: búcsút kellett venni a kétségtelenül elzárkóz ó etnikai nemzet fogalmától, és meg kellett barátkozni a befogadó politikai nemzet fogalmával. Sok német ezt a mai napig is kényszerű rossznak tekinti, de elfogadja, még ha fogcsikorgatva is. A vendégmunkások honosítása napjainkban folyamatban van, egyre t öbben kapják meg a német állampolgárságot. Sok bevándorlót egyelőre még az akadályoz meg a német állampolgárság felvételében, hogy eredeti állampolgárságukról való lemondásra akarják kényszeríteni őket. Sokaknak ez természetesen komoly gondot jelent, mert úgy érzik, hogy ezzel elveszítik a gyökereiket. Ugyanis a bevándorló csak addig érzi jól magát új hazájában, míg át nem érzi az önfeladás tragikumát. Lassacskán azonban az angol és a francia példa nyomán a német hatóságok belátják, hogy az eredeti állampol gárságról való lemondás megkövetelése fölösleges és ártalmas, mert veszélyezteti a betelepülő jó közérzetét, és engedélyezik a kettős állampolgárságot, ami az utolsó akadályt is elhárítja a vendégmunkások honosításának útjából. Amint a német példa is mutat ja, a nemzetállam tud humánus és befogadó is lenni, főleg akkor, ha decentralizált és szövetséges szerkezetű, mint Németország... és ha éppen nincsenek azonosságukhoz ragaszkodó, őshonos nemzeti kisebbségei. Ezeket nem szereti, minden eszközzel sanyargatja és elűzi őket, de magához öleli a messze földről bevándorló vendégmunkást, aki a jobb életkörülmények reményében eleve föladja identitását, amikor új hazájába való befogadását kéri. A befogadó ország persze nem önzetlenül cselekszik. A zsugorodó demográfi ájú európai országokban vendégmunkások nélkül ma már nem lehetne működtetni a gyárakat, be kellene zárni a kórházak és az intézmények nagy részét, összeroppanna a betegbiztosítás és a nyugdíjrendszer. Hogy milyen hatalmas nemzetépítő erőket képes mozgósíta ni egy ország helyesen irányított bevándorlási politikája, mutatja Franciaország esete is. A 20. századi bevándorlások következtében ma Franciaország 60 millió lakosából 20 millió olyan francia, akinek a szülei vagy a nagyszülei idegenek voltak. Akkor, ami kor a 20. század első évtizedeiben a népszaporulat soha nem látott mélypontra zuhant, mert a francia nők nem akartak gyermekeket szülni, a kormányrúdnál álló bölcs államférfiak vették kezükbe a francia nemzet sorsát, és kiépítették azt a jól olajozott álla mgépezetet, mely a bevándorlók millióiból teljes értékű francia állampolgárokat teremt. A franciaországi bevándorlások története, francia nemzeti szemszögből nézve,