Reggeli Sajtófigyelő, 2003. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-07-09
19 kimondottan sikertörténet. Ezért érthetetlen a francia nacionalista szélsőjobboldali pártok (Le Pen) gáncsoskodása, (akik persze nem az őshonos népcsoportok jogait hiányolják...). De ez nem az első, s nem is az utolsó eset, amikor nemzeti jelszavak hangoztatásával próbálnak ártani a nemzeti érdekeknek. A leírt munkaerőbevándorlás jelensége ma m ár az Európai Unió legtöbb országára jellemző. A vendégmunkások befogadásával és integrálásával a politikai nemzet fogalmának a használata is terjed. A nyugateurópai országok központi problémája tehát ma a bevándorlók hatalmas tömegeinek a politikai nemze tbe való integrálása, a politikai nemzetben gondolkodók pedig, amint láttuk, nem ismernek el különbséget nemzeti kisebbség és bevándorló között. Ezért érthető, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek, fennmaradásuk érdekében, pozitív diszkriminációt követelnek maguknak. Még azok az országok is, amelyek korábban jellegzetesen emigránsokat kibocsátó térségek voltak, mint például Spanyolország és Portugália, az Európai Unióba való belépésüket követő gazdasági fellendülés következtében százezres tömegekben fogadják be a messze földről érkező (Afrika, KözelKelet, Ázsia) vendégmunkásokat. De a vendégmunkások tömeges megjelenése nemcsak a célországok gazdasági fellendülésének biztos jele, hanem további gazdagodásuk forrása is. Ez érthető, hiszen a bevándorló munkája g yümölcsével a befogadó országot gazdagítja. A jelenség úgy is felfogható, mint a belső gyarmatosítás legújabb formája. Vannak országok, ahol a hazai elit már csak a szervező és irányító funkciókat látja el, a munka végrehajtását a bevándorlókra bízza. Úgyi s lehet fogalmazni, hogy ma NyugatEurópát afrikai, közelkeleti és ázsiai munkáskezek építik. Ezek közé fognak besorolni a közép- és keleteurópai munkavállalók, közöttük vállalkozó szellemű honfitársaink is. De ezúttal a befogadó ország nemcsak a bevándo rló munkájára tart igényt, hanem annak vérére is, hiszen a bevándorlók leszármazottaival saját nemzetét kívánja építeni. Jaj azoknak a csökkenő népességű európai országoknak, melyek ebből a legújabb kori belső gyarmatosításból végleg kimaradnak! Jaj gazdas ágilag, és jaj demográfiailag! Egyelőre ezek közé tartoznak a volt kommunista országok, közöttük hazánk is. Ma még csak remélhetjük, hogy az Unióba való belépésünk után nálunk is bekövetkezik a gazdasági fellendülés, és hogy országunk emelkedő jóléte hozzá nk is vonzani fogja a vendégmunkásokat. Világosan kell azonban látnunk, hogy hazánk ma nemcsak gazdaságilag, de ideológiailag sincs felkészülve idegen munkások tömeges befogadására. A Trianon által ránk kényszerített etnikai nemzetfogalom ideológiája ugyan is erre nem tesz alkalmassá minket, mivel ez a szemlélet azok számára, akik nem értik, birtokon kívüli térbe helyezi a nemzetépítés súlypontját, és elhanyagolja a nemzetépítés országon belüli teendőit. A problémát az jelenti, hogy nem lehetünk egyidejűleg kifelé az etnikai és befelé a politikai nemzet hívei, mert ezek egymást kizáró fogalmak. Persze nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kiadhassuk a jelszót: "Vissza a politikai nemzethez!", mint ahogy azt egyesek tették. A nemzetszemlélet különben sem jelsza vak kérdése: ahhoz, hogy szemléletünk megváltozzon, először a magyar politikai valóságnak kellene megváltoznia. Érdeklődéssel várjuk a most készülő magyar Polgári Törvénykönyv vonatkozó megállapításait. Habár az említett jelenségek érthetőbbé teszik a maas trichti egyezménybe foglaltakat, semmiképpen nem indokolják meg azokat. Mert az európai állampolgárságot megalkotó maastrichti egyezmény továbbra is nemzetállami pozícióból fogalmaz, az öreg nacionalista Európa hangján szólal meg, és az egységes politikai nemzet fogalmára épít, holott Európában vannak szövetséges államok is (Belgium, Spanyolország, Németország, Svájc...), és nemzeti kisebbségek egész sora. Nem az európai nemzetek szövetséges Európájának képét vetíti a jövőbe, hanem a nemzetállamok koalíciój áét. Akkor, amikor az európai állampolgárság kritériumává a tagállamok nemzetiségét teszi, egyszerűen kétségbe vonja a nemzeti kisebbségek jogát a létezésre. Mert a "tagállamok nemzetisége" nyilvánvalóan a szóban forgó tagállam többségi nemzetének nemzetis égét jelenti, és így a tagállam minden polgárát a többségi nemzet nemzetiségébe sorolja, megfosztva az önazonosság kinyilvánításának a lehetőségétől. Visszajutottunk tehát oda, ahol Ceauşescu Romániájában tartottunk: az erdélyi magyar újra csak magyarul be szélő románnak mondhatja magát. Ilyen körülmények között természetesen az egyezmény nem ismeri a nemzeti kisebbség kifejezést sem, ez a szókapcsolat a hosszú szerződés szövegében egyetlen egyszer sem szerepel, és akinek nincs neve, annak természetesen koll ektív jogai sem lehetnek. Ezt Bukarestben nagyon jól tudják. Akkor, amikor nem létezőnek nyilvánítja a nemzeti kisebbségeket, a maastrichti egyezmény a szemantika eszközeivel végzi ugyanazt az etnikai tisztogatást, amit a román alkotmány 1923ban elkezdett . Az egyezményhez csatolt 2es számú nyilatkozat leszögezi, hogy azt a kérdést, hogy egy személy milyen nemzetiségű, kizárólagosan az érintett tagállam jogrendje dönti el. Tehát nem az egyén mondja meg, hogy ő milyen nemzetiségűnek vallja magát, hanem az á llam, melyben él. Ez azt jelenti, hogy a maastrichti egyezmény az Unió minden tagállamára kiterjeszti a politikai nemzet fogalmának használatát, és így
