Reggeli Sajtófigyelő, 2003. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-06-26
szánt szöveget – a most csatlakozó országok közül egyetlenként – a magyar kormány képviselője nem írta alá.) Varsó álláspontjának megmerevedését egy lengyel diplomata a következők éppen magyarázta a párizsi Libération cikkírójának: "Attól félünk, hogy a tagországok egyszerű többségét és a lakosság 60 százalékát alapul vevő szavazási rendszer a nyolcvanmilliós Németország dominanciájához vezet.” Giscardpuccs? Nos, tény, hogy a ke leti bővítéssel az EU gravitációs központja elkerülhetetlenül Németországba tevődött át, és "így – mint Peter Ludlow, az EUgeopolitika egyik legkiválóbb brüsszeli szakértője fogalmaz – Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak nem lehetnek illúzi ói afelől, hogy továbbra is Németországhoz kell igazodniuk”. Ez persze már nem "az” a Németország. Nemcsak azért, mert teljesen maga mögött hagyta az "európai polgárháború” (1917 – 1945) rettenetes korszakát, és pont olyan normális európai ország, mint a tö bbi, hanem elsősorban azért, mert közben olyan mélyen összefonódott Franciaországgal, hogy az mármár egy duális állam benyomását kelti. Az alkotmánytervezet Németországnak kedvező cikkelyeit csak egy francia vihette keresztül, és csakis azért, mert Németo rszág – nem taktikából, hanem a sorsközösség ösztöne által vezettetve – nem küzdött érte. A sorsközösségnek ez a karoling időkből jövő, de csak most kikristályosodó és az új Európai Unióban a maga ideális politikai formáját megtaláló képlete természetesen az EU valamennyi alapító tagállamát magába öleli, mindenekelőtt a Beneluxországokat, de – ha Berlusconi szerencsésen eltűnik a politika színpadáról – Olaszországot is. Kis országok csapdahelyzetben JeanLuc Dehaene volt belga miniszterelnök, a konvent egyik alelnöke önérzetesen jegyezte meg nemrég, hogy a Beneluxországok "szerencsére” nem estek bele abba a csapdába, amibe a kis országok többsége beleesett, hogy tudniillik egyszerre álltak ki "az államok egyenlőségé”nek elve és a közösségi módszer meg erősítése mellett. Ezt a csapdát csak azok tudják elkerülni, akik már nem félnek feladni "önállóságukat”, mert egy nagyobb struktúrában gondolkodnak, amelyhez szervesen hozzátartoznak, és tudják, tulajdonképpen mindig is hozzátartoztak. Különös, hogy Leng yelország ezt nem veszi észre, és még mindig "Németország”tól fél, miközben Spanyolország és NagyBritannia legalább pontosan érzékeli, hogy itt egy neokaroling magövezet van kialakulóban, amelyet szeretnének megakadályozni. Ez azonban egyszerűen történel mi és geopolitikai képtelenség, mert akárhogy is forgatják a dolgot, mind a hosszú időtartamú történelmi folyamatokat, mind pedig az EU kialakulásának fél évszázados történelmét tekintve periferikus helyzetben vannak a karoling Európához viszonyítva. Mivel ettől függetlenül mélyen és szervesen nyugateurópaiak, harcuk tulajdonképpen egy másfajta Európáért folyik, amely valószínűleg létre is fog jönni, de elkerülhetetlen módon csak a neokaroling maghoz mint központhoz kapcsolódva. London hezitálása nem E urópa és az óceán, nem Európa és az angloszféra között zajlik, hanem a nyugateurópai periféria és a karoling centrum között. Az angol közvélemény és a tömeglapok heves Európaellenessége nem valami sötét nacionalista őrület (bár az is van benne jócskán), hanem egy másfajta európai érzület hiábavaló küzdelme a nyugateurópai civilizáció centruma ellen, amely már eljutott a posztnacionális világba, és így minden további nélkül képes megtenni olyan lépéseket, amelyek az angolok vagy a spanyolok számára a nemz eti szuverenitás alapelemeinek feladását jelentenék. A lengyelek esetében ehhez a periferikus helyzethez még külön hozzáadódik a keleteurópai jelleg, ami miatt a lengyelek most felszínre törő Európaproblémája igaziból nem kétfajta "nyugatiság” ütközéséb ől fakad, hanem abból, hogy a NyugatEurópa peremén kialakult erőteljes, de az állandó veszélyeztetettség miatt kevéssé alkalmazkodóképes lengyel identitás a konvent munkálatai során hirtelen és lélektanilag felkészületlenül szembesült a neokaroling magöve zet posztnacionális világával. Nyilvánvaló, hogy számos más országnak is voltak és vannak kifogásai a konventen elfogadott alkotmánytervezettel szemben. De biztosra vehető, hogy Írország vagy Ausztria, Portugália vagy Finnország nem fog a végső eszközhöz folyamodni, ha belátja, hogy az intézményi és "választójogi” reform lényeges elemein már nem lehet – az egész alkotmányos folyamat kisiklatása nélkül – változtatni. NagyBritannia, Spanyolország és Lengyelország azonban lehetséges, hogy nem fog visszariad ni ettől. Konzervatív amerikai stratégák pontosan erre számítanak. Azt nagyon jól tudják, az EUval való nyílt
