Reggeli Sajtófigyelő, 2003. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-04-12
Kiket tart a magyar történelem leghasznosabb politikusainak? Az államalapító fajtát, a nagy bajból kilábalni képes újjáépítőt, az akárhogy is, de megmaradót, a reformert, a forradalmárt, a jó alkukkal, szerződésekkel előnyt kiharcolni tudót, a jó szervező t, a gazdaságot fölvirágoztatót, azt, akinek látomása van a jövőről, vagy aki ért a hétköznapokhoz? Ha jól értelmezem kérdését, Szent Istvánra, IV. Bélára, Bethlen Gáborra, Széchenyire, Kossuthra meg Deákra céloz, a többi jellemvonás gazdáját alighanem in kább a jövőben kell keresnünk. Mindig az adott történelmi helyzettől függ, ki a leghasznosabb, kinek a tulajdonságaira van szüksége éppen akkor az országnak, s a tapasztalat arra vall, hogy a helyzet általában kitermeli a megoldásra legalkalmasabb embert v agy inkább embereket. Már ha a helyzet megoldódik vagy megoldható. A mohácsi vész például nem találta meg a maga embereit, jól tudjuk, hogy nem volt megfelelő se Tomori, se Zápolya. Valóban tele van szomorú történelmünk fatális helyzetekkel és a rajtuk úrrá lenni nem tudó vezetőkkel is, de nagyon nehéz megmondani, mikor volt a helyzet eleve megoldhatatlan, s mikor járultak hozzá az ország vezetői mulasztásokkal, téves helyzetértékelésekkel, rossz döntésekkel a bukáshoz, vagy kormányoztak bennünket történ elmi zsákutcába. De hát most a hasznos politikusokról kérdezett, nem a haszontalanokról. Azért mondtam, a helyzet dönti el, ki mikor hasznos. Ha nem kell éppen államot alapítani, akkor az az idő nyilván nem a Gézák, Istvánok ideje. Vagy jöjjünk időben köze lebb. Deák Ferenc semmiképpen nem tudta volna helyettesíteni Kossuthot a szabadságharc idején. Kossuth lángoló és lelkesítő toborzó beszédei helyett Deák logikus érvelése nem sok újoncot termett volna. De Kossuth, ha megfeszül, sem lett volna képes kivezet ni az országot abból a szorult helyzetből, ami Ő67ben megoldásra várt. A forradalom és szabadságharc vezetése karizmatikus, lobogó és hittel teli személyiséget igényelt, a kiegyezés feladata pedig bölcs, szívós, rendíthetetlen, jó értelemben nagyra törő, de semmiképpen nem karriervezérelt embert. Ez Deákra nagyon illik, hisz se kitüntetést, se rangot soha nem fogadott el. Természetesen nemcsak ez a két politikus alkat létezik. Például ott van Kossuth és Deák között a reformerépítőszervező Széchenyi, a ki saját érzékeny lelkének és lelkiismeretének áldozatává lett, s aki antiforradalmár létére pályája végén eljutott a legélesebb politikai hangig és forradalmár magatartásig. S mindezt egy betegszobában, tollal és papírral kezében, hogy aztán - ugyancsak r adikális döntéssel - önkezével vessen véget életének. Nem hiszem, hogy a külső erőszak hatására - inkább, mert eljutott saját belső lehetőségeinek végső határáig. S nem volt tovább. Ön azt mondja, hogy a helyzet teremti meg vagy választja ki a megfelelő politikust. De hát például Ő48ban a forradalmi kormányban olyanok vállaltak szerepet, akik viszolyogtak minden forradalomtól és fölfordulástól, ilyen volt Széchenyi is, Deák is. Akkor miért őket választotta az adott történelmi helyzet? Aligha véletlen, h ogy egyik nagy forradalmunk élén egy alkatilag konzervatív főúr állt, Batthyány Lajos, a másik forradalmunkban egy ugyancsak konzervatívnak minősíthető politikus került az élre, Nagy Imre, akit szintúgy a maga fajtája ítélt halálra. Mindkettőt joggal nevez zük a hősünknek, tekintjük a magunkénak. Pedig mindketten a forradalom lényegével szemben álló emberek voltak, és az életükkel fizettek azért, mert a lelkiismeretük parancsára a forradalom mellé álltak. Miért tették? Ha viszolyogtak a forradalomtól, miér t mentek be a forradalmi kormányba? Mert úgy érezték, nem tehetnek mást. Ezt súgta nekik a legbelső meggyőződésük. Bement pl. Mészáros Lázár is, aki katonaként ugyancsak konzervatív volt, de értett a hadseregszervezéshez, s számos alkalommal összeütközésb e is került Kossuthtal, aki édeskeveset értett hozzá. Mégis, ha
