Reggeli Sajtófigyelő, 2003. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-03-07
Államokkal fenntartott szövetség és az amerikai befolyás ellensúlyozásának ellentmondására épülő közös európai kül, és védelmi politikát kialakítani. A „békepárti” Chirac mind Irak, mind az uniós bővítést illetően maga mö gött tudhatja a francia közhangulatot, amelylyel Medgyessynek Avignonban lesz alkalma közelebbről megismerkedni. A magyar miniszterelnököt francia kollégája, JeanPierre Raffarin hívta meg a provencei városba, ahol ma délután rendezik meg a jobbközép Raff arinkabinet kezdeményezésére született és az EU keleti bővítését népszerűsíteni hivatott regionális fórumok újabb állomását. Az avignoni találkozó témája a „szociális Európa” lesz, a szervezők elsősorban fiatalokból álló közönségre számítanak. vissza Molnár Gusztáv: Az európai válaszút "Ebben az alapvetően nyitott, számos előreláthatatlan elemet magában rejtő helyzetben döntő fontosságú, hogy a »neokaroling« maghoz a volt kommunista országok közül is minél többen csatlak ozzanak.” Hegel a világtörténet filozófiájáról szóló előadásaiban idézi az alábbi, Napóleonnak tulajdonított mondást: "Cette vielle Europe m’ennuie” (ez a régi Európa untat engem). Ha jól belegondolunk, Amerika mostani, a gazdasági és társadalmi érte lemben elkerülhetetlennek tűnő globalizációt politikai szintre emelő lendülete, ami mármár valamiféle irracionális elragadtatás formáját ölti, leginkább Napóleon törekvéséhez hasonlítható, aki úgy akarta a vele dacoló hatalmi központokat semlegesíteni, ho gy a rájuk mért katonai csapással egyidejűleg belső jogrendjüket is illegitimnek és így átalakítandónak nyilvánította. A vilmosi és a hitleri Németországnak nem volt ilyen "felszabadító” ideológiája, a szovjet típusú kommunizmus pedig – bár formálisan nézv e megfelelt a napóleoni mintának – alapvetően retrográd természeténél fogva nem terjeszteni, sokkal inkább megfojtani akarta a szabadságot. Így, a napóleoni analógiánál maradva, nem zárható ki, hogy – az Európát elviselhetetlenül "gyengének” és történelme n túlinak tekintő háborúpárti Robert Kagan véleményével ellentétben – nem az eleve defenzívában lévő "régi Európa” kulcsállama, vagyis Franciaország, hanem az USA győzelmet győzelemre halmozó jelenlegi kormánya halad egy új Waterloo felé. Mindenesetre megg ondolkoztató, hogy a háborús kakofónia ellenére egyre tisztábban hallani a Bushadminisztráció külpolitikáját nem jogi vagy erkölcsi, hanem reálpolitikai okokból, az amerikai nemzeti érdekeket szem előtt tartva aggályosnak tekintő (demokrata és republikánu s) hangokat. A nemzetközi felhatalmazás nélküli preventív háborút is megengedhetőnek tekintő amerikai "Sonderweg” neokonzervatív apologétáival szemben (akik közé a fentebb említett Robert Kagan is tartozik) egyre nagyobb teret nyernek azok a centrista dem okraták és mérsékelt republikánusok, akik szeretnék elkerülni Amerika izolálódását. Minden bizonnyal ennek a – tulajdonképpen – kétpárti tábornak a (demokrata párti) elnökjelöltje lesz Wesley Clark nyugalmazott tábornok, a NATO egykori katonai főparancsnok a, ha majd – várhatóan az iraki háború első, könnyebbik szakaszának lezárulása után – bejelenti, hogy indul az elnökválasztásokon. "Mindaddig – hangsúlyozta a tábornok az NBC által sugárzott nyilatkozatában – ameddig Európa mellett állunk, képesek vagyunk előre vinni a világot. Ha az Atlantióceán két partja farkasszemet néz egymással, minden sokkal nehezebbé válik.” Miközben – jó hazafiként és realistaként – nem támadja frontálisan az immár elkerülhetetlennek tűnő háborút, megállapítja, hogy a kormányzat e rre nem kényszerült rá, hanem tulajdonképpen maga választotta magának. Egyenes folyományaként annak az általános irányvonalnak, amely a támadást, nem pedig a védekezést részesíti előnyben. Így fordulhatott elő, hogy Irakra 100 vagy 200 milliárdot kell majd költeni, de nem jut plusz ötmilliárd a belső biztonság (Homeland Security) céljaira. "Melyik stratégia óvja meg inkább Amerikát?” Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a tábornok által feltett kérdés felelősségre vonásként hasson. Akárcsak az alábbi, m ost még egyszerű helyzetértékelésnek tűnő megállapítása: "Most készülünk éppen belefogni valamibe, ami olyan helyzetbe hoz bennünket a KözelKeleten, mint amilyenben a gyarmatosító britek és törökök voltak. Ez óriási változás ahhoz képest, ami mellett az a merikai nép és ez az ország eddig kiállt. És ez a XXI. században történik, amelyben már jócskán benne vagyunk.” Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a furcsa háború még el sem kezdődött ugyan, de – amerikai szempontból tekintve – máris elkésett (sokkal nagyobb szerencsével lehetett volna megvívni még tavaly, az afganisztáni
