Reggeli Sajtófigyelő, 2003. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-01-10
nemzetiségi törvényt a magyarok csak részben alkalmazták 1914ig. 1918nak meg hát persze 1920nak TGM szerint még mélyebb oka i is vannak. Ezek nem az ébredő nacionalizmusokban, nem is az etnikai arányok ilyenolyan okokból történő változásában keresendők, hanem a szociális elnyomásban! Előbukkan a maoista kultúrforradalmár, aki arról regél, hogy ama XVIII. században, amikor Hess en hercege fejpénzért adta el Angliának jobbágyait katonának, miközben ott az éhhalál grasszált, "világbotrány" volt az erdélyi jobbágyok sorsa. TGM víziójában a gyűlölettel emlegetett "magyar birodalom" 1920ban nem egy áruló klikk nemzetellenes aknamunká jának esett áldozatául, hanem történelmi szükségszerűségként, az uralkodó osztálya korábbi bűneinek számláját fizette. Ezt a vulgármarxista történetszemléletet TGM itt szerezte, Romániában, a hatvanas évek középiskolás tankönyveiből. Ebből a szemszögből né zve aztán nem meglepő eszmefuttatásának végkövetkeztetése sem: 1918 őszén a vörös grófnak volt igaza. Mutatis mutandis ma Medgyessynek, az RMDSZ frakcióvezetőinek is igaza van. Ez az a hangulati háttér, amelyben az erdélyi magyar érdekképviselet munkáját kifejti, és ebben az erőtérben is kell azt értelmezni. Legalábbis ha a miértekre és a hogyan is lehetségesekre keresünk lényegi választ. Az RMDSZ autonómiaprogramja Ezek a kérdések nem értelmiségi időtöltés gyanánt vetődnek fel. Az erdélyi magyarság t ömeges elvándorlása, a felgyorsult asszimiláció, a teljes apátia félreérthetetlen jelei e kérdések felvetését morális kötelességgé teszik. Egyértelmű, hogy alapvetően rossz úton haladunk. Ez az út nem vezet a "szülőföldön való boldoguláshoz", legfeljebb a szülőföldön bekövetkező csendes, a szerencsésebbeket nem zavaró kimúláshoz. Csoóri Sándor a Heti Válasz hasábjain publikált, Markó Bélához írott nyílt levelében méltán a "megmaradás vagy eltűnés" kérdéseként fogalmazza meg az erdélyi magyar érdekképviselet valódi tétjét és felelősségét. Miképpen jogos és lényegbe vágó a felelősségre vonó kérdése is: "A szövetség mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan vagy csak valamennyire is hasonló ellenállá sra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a XIX. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?" A kérdés egyike azoknak, amelyek a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget kezdettől fogva két meghatáro zó szemlélet mentén megosztja. E kérdés a mikéntet érinti, az elmaradt önszerveződést, mint az érdekérvényesítés fontos eszközét. Ám e kérdés rávilágít arra is, hogy nemcsak az eszközök kérdésében, hanem a célok tekintetében is mély szakadék húzódik az ema ncipációs és szervilis szemléletmód, az önrendelkezés hívei és a kollaboráció művelői közt. Az ember azt gondolná, hogy a rendszerváltoztatás óta történhetett volna sok minden egészen másképpen is. Lehet, de korántsem biztos. Mert amíg az erdélyi magyaro k Ceausescu bukásának mámorában úsztak, addig a román hatalom cselekedett. Minden okunk megvan arra, hogy hitelt adjunk azoknak (pl. Katona Ádámnak), akik azt állítják, hogy Domokos Gézát (a Román Kommunista Párt központi bizottságának korábbi póttagját) m aga Ion Iliescu ideiglenes államelnök (és Domokos jó barátja) bízta meg azzal, hogy alakítsa meg az RMDSZt. Ezt Domokos bizonyos fokig vissza is igazolta azzal a kijelentésével, miszerint azért kellett megalakítani az RMDSZt Bukarestben, hogy elejét vegy ék "a felelőtlen erdélyi magyar kezdeményezéseknek". Domokos mögött és körülötte ott sorakoztak kommunista elvtársai, az osztályharcban kiművelt hűséggel és edzett pártfegyelemmel. A vörös idillt a spontán módon csatlakozók zavarták meg, mindenekelőtt Tő kés László és Szőcs Géza. A létrejött két tábor közötti törésvonal eleinte átfedésben volt a posztkommunista (Nemzeti Megmentési Frontbarát) és kommunistaellenes erők közötti ellentéttel. 1991 után a szövetség politikai céljának meghatározása, jelesül az autonómia programba vétele körül oszlott meg az RMDSZ a "radikálisként" emlegetett autonomistákra és a "mérsékelt" együttműködőkre. A célmeghatározó viták 1992ben a kolozsvári nyilatkozattal értek véget. A dokumentum világosan és egyértelműen rögzítette az erdélyi magyarság autonómiaigényét. A tíz esztendeje elfogadott nyilatkozat megjelölte közösségünk politikai célját és meghatározta jövőképét. A képviselőházi és szenátusi RMDSZ-
